♫♥Meine geistesgestörte Welt♥♫

150. rész

2011-06-20T10:32:00.000+02:00

Este persze Billnek muszáj volt visszamennie Los Angelesbe, különben a

lemezcég tényleg nem állt volna jót magáért, Davidról meg ne is beszéljünk…

Ezt követően teltek a hetek, már november végénél jártunk. Ez alatt az idő alatt teljesen meggyógyult a kezem és a lábam is, de azért még próbáltam nem megerőltetni, mert úgy még fájt…

Bill szinte heti rendszerességgel jött el Berlinbe, sőt volt, hogy hetente akár kétszer-háromszor is… Hiába mondtam neki minden alkalommal, hogy ezt előbb-utóbb megelégelik a többiek, de persze mondhatok én neki bármit, ilyen téren úgysem hallgat másra.

- Komolyan mondom, rám már nincs is szükség itt… Megvagy te már nélkülem, hiszen meggyógyultál. - mondta Andreas a sértődöttet játszva, ahogy a repülőtér felé tartottunk egy szerda délután. - A Szíved Csücske meg úgyis mindig kiadja a parancsot, hogy ilyenkor, amikor hazajön, éjszakára szívódjak fel a házból… Komolyan Nic, ti minden egyes alkalommal szexeltek? Már bocsi, hogy így megkérdezem, de tényleg nem értem. – nézett rám értetlen fejjel.

- Mi az, hogy nincs szükség itt rád? Szerinted mit csinálnánk mi egyedül Vilivel? Főleg, ha vihar van… Tudod, mennyire félek a dörgéstől meg a villámoktól… - mondtam kiskutya szemekkel. – Egyébként meg kérdésedre válaszolva: nem. De azért te is beláthatod, hogy ha mi elvonulunk ketten beszélgetni, akkor te mindig kimaradsz. És ez tök szar érzés nemcsak neked, hanem nekünk ugyanúgy. Szerintem már amiatt mondja, hogy ilyenkor csinálj, amit akarsz. – kommentáltam a kijelentését.

– Végülis, van benne igazság… - tűnődött el. - Egyébként meg tök durva, hogy Bill szinte már többet van itthon, mint Amerikában… Komolyan nem tudom, hogy ezt hogy éri el… - folytatta a szöszi.

- Fogalmam sincs. De nekem gyanús a dolog. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ezt mindenki szó nélkül hagyja. Érted már azt is mondtam neki, hogy akkor inkább kimegyek én, és akkor ő legalább nyugodtan tud dolgozni, mert nem kell hat meg nyolc órákat repülnie sokszor egy fél napért. Mert nagyon örülök, amikor itt van, hiszen nagyon szeretem. Csak közben rosszul is érzem magam amiatt, hogy miattam ennyire elhanyagolja a munkáját. Pedig ha valamikor, most nagyon arra kellene koncentrálnia. És egyszerűen nem tudom vele megértetni. – mondtam sóhajtva.

- Háát, mindegy. Ez a ti kapcsolatotok. Ha majd a többieknek elege lesz ebből a folytonos ingázásból, akkor úgyis leállítják Billt, és nem tud majd mit tenni, kénytelen lesz beletörődni a helyzetbe… vagy nem… De ezt csak ő tudja… - mondta.

Közben odaértünk a reptérre. Alig vártunk tíz percet, és már láttuk is Billt felénk jönni.

- Sziasztok! – köszönt széles mosollyal, ahogy odaért hozzánk.

- Csá, haver! – pacsizott vele Andreas.

- Sziiaa, már hiányoztál. – bújtam oda hozzá.

- Te is nekem. – karolt át, majd megpuszilt.

- Nos, azt hiszem, hogy én akkor lépek is. Meddig is leszel? – kérdezte Andi vigyorogva barátjától.

- Péntek reggel megyek vissza, mert este koncert lesz. – mondta Bill.

- Megint fitt leszel, azt kell mondjam… - csóválta a fejét a szőke.

- Hát ja… A gépen ülök meg alszok eleget. – vont vállat Bill.

- Jó felfogás… - vigyorgott Andreas. – Na jól van, nem is rabolom a drága időtöket. Ezennel engedélyt kérek a távozásra, uram. – állt vigyázzba, és komolyan nézett Billre.

- Úristen Andreas. – kezdtem el nevetni.

- Jól van, megyek. Majd holnap este átugrok, addig is, sziasztok! – köszönt el.

A testőr hazafuvarozott minket, majd Bill megnyugtatta, mint mindig, hogy nyugodtan menjen haza, nem kell aggódnia semmi miatt, hiszen úgysem megyünk sehova…

- Bill, miért nézed percenként az órádat? – néztem rá gyanakvóan.

- Csak nézem, hogy hány percet kell még várnunk. De oké, lassan öltözhetünk is… - mondta.

- Minek? – néztem rá értetlenül. – Te most mit tervezel?

- Reméltem, hogy eljössz velem sétálni. – nézett rám egy 200 wattos mosollyal.

- De hiszen nincs húsz perce, hogy hazaküldted a testőrt. – néztem felháborodva. – Akkor minek mondtad neki…? Jaj ne… - mondtam, mert Bill sűrű bólogatásából felfogtam, hogy már megint mit vett a fejébe.

- Jaj de. – mondta elégedett fejjel. – És muszáj jönnöd. – ölelt meg hátulról és megpuszilta a nyakam.

- Fenébe, hogy soha nem tudok neked nemet mondani… - sóhajtottam.

- Ezazz. – nézett rám önelégült fejjel. – Akkor veheted is a kabátod meg a cipőd. De öltözz fel, mert nagyon hideg van.

- Bill, én is voltam kint, tudom, hogy milyen idő van… - mondtam mosolyogva, és adtam egy puszit a szájára, mire ő is elmosolyodott. Ez a mosoly volt az, amivel már egy éve mindig nyugalmat tudott hozni a lelkembe. A mosoly, amit annyira imádtam, s amit ha nem látok, teljesen üres számomra a világ.

149. rész

2011-05-22T09:31:00.000+02:00

- Szerintem igen. – mondtam. – Biztos persze nem lehetek benne, de emlékszel, megígérte, hogy nem hagyja annyiban. És hát… amit eddig nem mondtam neked, a baleset előtt két nappal találkoztam vele az egyik boltban, és igencsak elszántnak tűnt…

- Az a ribanc ezt biztos, hogy nem fogja megúszni… - mondta összeszorított fogakkal.

- Bill, komolyan mondtam. – néztem a szemébe.

- Nem, Nic. Ez már nem játék. Az életed került veszélybe. Még ha nem is ő volt, valaki akkor is felelős ezért, és nem hiszem, hogy abba fogja hagyni. Most már akármit mondhatsz, utána fogok járni ennek az egésznek. Senki nem fogja következmény nélkül megúszni, arról teszek. – mondta halál komolyan. Nem mondtam semmit, láttam rajta, hogy mennyire elszánta magát, úgyhogy inkább hagytam. Tegye, amit jónak lát, legalább megnyugszik valamennyire.

- De váltsunk témát, nem akarok erről tovább beszélni. – mondtam mosolyogva, és hozzábújtam.

- Jó, igazad van. – bólintott mosolyogva, és megszorította a kezem. Így elkezdtünk sokkal vidámabb témákról beszélgetni, míg kb. egy óra elteltével heves csókcsatába kezdtünk.

- Nic, lehet, hogy ez most nem jó ötlet. – mondta Bill, amikor az övénél kezdtem matatni.

- Igazad van, lehet, hogy nem itt kellene… - mondtam.

- Nem, én nem a helyre gondoltam, bár abban is van valami… Kicsim, én a gipszeid miatt mondtam. Nem biztos, hogy jó ötlet… - magyarázta.

- Akkor megkockáztatom. – mosolyodtam el. Bill az arcomat fürkészte, mire elmosolyodott.

- Akkor gyere. – felállt, és óvatosan felvett a kanapéról, majd felvitt a szobámba.

- Vigyázok rád, nyugi. – mondta mosolyogva, miközben óvatosan megszabadított a ruháimtól.

- Én emiatt nem aggódok. Te aggódsz folyton. – mosolyogtam, majd átkaroltam…

***

- Nic? – Andreas zaklatott hangjára ébredtem, a mocorgásomra pedig Bill is felkelt.

- Mi történt? – kérdezte álmosan.

- Úgy vélem, Andreas most ment le a nappaliba, engem pedig nem talál lent. – mondtam.

- Fent vagyok! – kiáltottam. Erre szapora léptek zaját hallottuk a lépcsőn közeledni.

- A szívbajt hoztad rám! És egyáltalán hogy a fenébe…? – nyitott be, és amikor meglátta Billt, hirtelen megtorpant.

- Jaj nee, mondjátok, hogy fel vagytok öltözve. – mondta.

- Fel, ne aggódj. – mondta Bill egy vigyorral.

- Komolyan, ilyet ne csináljatok még egyszer. Legalább írjatok egy sms-t vagy egy kurva cetlit, hogy ne kapjak szívrohamot, hogy elraboltak vagy mit tudom én. – offolt a szőke.

- Jó, jó. Bocsi. – mondtam.

- Apropó, Bill. Felhívni vagy legalább egy kikúrt sms-t luxus írni, hogy jössz? – nézett Billre, de vigyorogva.

- Igaz, legalább neked írhattam volna… - mondta.

- Cöhh… - néztem rá felháborodva.

- Ugyan Nic, valljuk be. Bill imád téged az éjszaka közepén az érkezésével meglepni. De én általában szoktam róla tudni. – vigyorgott Andreas.

- Persze, zárjátok ki a kisebbet mindenből. – mondtam műdurcival, mire a fiúk vigyorogva egymásra néztek.

- Komolyan mondom, már csak Tom hiányzik a trióból… - mondtam a fejem csóválva, miközben a mankómat kerestem.

- Hová szeretnél menni? – kérdezte Andreas vigyorogva.

- Andreas, fejezd be a korán reggeli idegesítésemet, és inkább passzold ide a mankómat. – mondtam.

- Héé, miért rajtam követeled? Nem én hagytam lent a nappaliban… Meg különben is, nem sokra mész vele itt az emeleten, a földszintre meg úgysem tudsz lemenni. – vigyorodott el a végére.

- Én tényleg megverlek. – mondtam szikrákat szóró szemekkel, Billből meg kitört a nevetés.

- Hát még te is kinevetsz? – néztem rá. – Tudjátok mit? Feladom, itt fogok étlen-szomjan meghalni. És ez mind a ti lelketeken szárad. – dőltem vissza az ágyra.

- Na gyere. – állt fel Bill az ágyról fél perc után.

- Hova? – néztem rá, és felültem.

- Le a földszintre. – mosolygott.

- Bill, ne játszd itt a nagymenőt, tuti le fogtok esni. – mondta Andreas karba tett kézzel.

- Igen? És szerinted hogy jött fel az éjjel? – háborodott fel Bill. Andreas szája gonosz vigyorra húzódott, mire ezen a jeleneten szakadtam egy kisebbet. Annyira vicces volt Bill sértődött, Andreasnak pedig önelégült arcát látni, hogy nem bírtam tovább visszafojtani a nevetést.

- Te most kinevetsz? – nézett rám mindkettő.

- Nem, egyáltalán nem. – mondtam vigyorogva. – Na de te meg Andreas, ne offoljad Billt, mert a végén te esel le a lépcsőről… Tudod, aki másnak vermet ás… - mondtam nevetve. Erre Bill a szőkére öltötte a nyelvét.

- Viszont Bill, ha áll még a cuki ajánlatod, akkor annak örülnék. – mosolyogtam, és felé nyújtottam a karom (már amelyik nem volt eltörve…).

Ő szó nélkül, mosolyogva felemelt, majd az ajtó felé vette az irányt.

- Nyálgépek… - fintorgott Andi.

- Andreas, kuss! – szólt hátra Bill nevetve.

148. rész

2011-04-26T10:14:00.001+02:00

Majd megvacsoráztunk és befészkeltük magunkat a kanapéra DVD-t nézni.

- Andreas, miért ezt a ritka szar filmet választottad? – kérdeztem tőle a film végén.

- Hát igen… azt hittem, jobb lesz. Tévedtem. – vigyorodott el.

- Legközelebb én választok. – jelentettem ki.

- Meglepő lesz biztos… valami idióta nyálas, csajos film… - mondta nyávogós hangon.

- Héé, még megsérted a macskát! – nevettem el magam. – És igen, ha én megnéztem ezt, akkor legközelebb te is megnézed azt. Ilyen egyszerű.

- Jól van, majd meglátjuk. – legyintett. Erre megdobtam egy párnával.

- Na várj csak… - fogta meg a hozzá vágott párnát, de félúton le is eresztette a kezét és letette a párnát. – Szerencséd, hogy kezed-lábad be van gipszelve, mert ezt most nem úsztad volna meg. – vigyorgott.

- Törd el te is, akkor én se foglak dobálni. – vigyorogtam én is.

- Ne légy abban olyan biztos, hogy nem esek le a lépcsőn vagy valami hasonló… - mondta.

- Jaj, azért ne fessük az Ördögöt a falra. – mondtam.

- Ne, tényleg ne… - mondta ő is. Majd beszélgettünk tovább, de ugye én már el voltam helyezkedve, konkrétan alváshoz készen, így nem is volt meglepő, hogy bealudtam. Andreas meg még nagyban mondta a magáét, amikor feltűnt neki, hogy nem kommentálom a monológját…

- Nic…? – nézett rám. – Gondolhattam volna… - csóválta a fejét mosolyogva, amikor látta, hogy elaludtam. Megigazította a takarómat, majd halkan felment a szobájába ő is aludni.

Kb. két órával később hirtelen felriadtam.

- Ébren vagyok… Igen, ott tartottál, hogy megharapott a kutya három éve… - daráltam. A sötétben mást nem láttam, és azt hittem, hogy csak néhány pillanatra aludtam el, amikor a lábamnál ülő alak megszólalt, és nem Andreas hangján.

- Nic, Andreas alszik. – mondta mosolyogva, miközben felkapcsolta a kanapé melletti kis lámpát.

- Bill?? – néztem rá kikerekedett szemekkel, miközben próbáltam felülni, de nem nagyon sikerült.

- Ahj, gyere már ide, nem érek odáig. – nevettem el magam. Nem kellett kétszer mondanom, Bill rögtön odahajolt, én meg átkaroltam.

- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem totál boldogan. Nem volt tervezve, hogy jön, szóval igazán sikerült meglepnie.

- Úgy, hogy már két hete nem láttalak, és ma jöttél haza a kórházból. – mondta, és megcsókolt. – De holnap este megyek is vissza, különben David mindkettőnket kinyiffant.

- Nem érdekel, a lényeg, hogy itt vagy, mindegy, mennyi ideig. – mosolyogtam. – Amúgy leszokhatnál arról, hogy mindig itt csövezel az ágyamnál, miközben alszok, mert kurvára para.

- Sajnálom, de ilyenkor nincs szívem felébreszteni téged. Csak ülök, és nézem, ahogy alszol. – mondta mosolyogva.

- Nem, persze… jobb, ha szívrohamot kapok, amikor felkelek, teljesen igazad van… - mondtam nevetve. Erre elvigyorodott.

- Amúgy mióta vagy itt? Azt se tudom, hogy mennyit aludtam, mint ahogy azt észrevehetted. Amikor elaludtam, Andreas még arról beszélt, hogy egyszer, amikor kissé benyomtatok, hergelte az egyik kutyátokat, mire az kicsit megharapta… - magyaráztam.

- Nem csodálom, hogy elaludtál. – nevetett Bill. – Egyébként kb. egy órája érkeztem. Már csend volt a házban.

- És egy órája bámulsz… szép… - nevettem.

- Már elmondtam az okát, na. – mosolygott, majd végignézett rajtam.

- Fáj? – ezzel a kérdésével a karomra és a lábamra utalt.

- Nem, csak utálom a gipszet. Nem tudok tőlük semmit sem csinálni, még a kádba is alig tudtam beleülni, kicsit volt vicces… - mondtam.

- Értem. – mondta. Elgondolkodott.

- Min gondolkozol? – kérdeztem kedvesen. Ő rám nézett.

- Azon, hogy vajon ki ütött el… - mondta, miközben ökölbe szorult a keze.

- Hát ez tényleg egy jó kérdés… De nem is akarok belőle ügyet csinálni, nem akarok bíróságra járni. – mondtam.

- Most viccelsz? – háborodott fel Bill. – Nehogy már ennyiben hagyd! Akárki is volt, húzzon befele a börtönbe, vagy üssék el őt is…

- Hé, Bill… Nyugi, ne idegesítsd ezen magad, kérlek. – fogtam meg finoman a kezét.

- Tudod, én nem vagyok benne biztos, hogy ez csak véletlen volt… - mondta, az előző mondatomat meg sem hallva. Sóhajtottam.

- Igen, ez már nekem is eszembe jutott. – mondtam. – De akkor sem akarok ebből cirkuszt. Ez miattad sem lenne jó. Gondolj bele, szerinted ezt szó nélkül hagyná a média?

- Nem érdekel, inkább tudják meg, hogy milyen emberek vannak. Csak azt remélem, hogy nem egy rajongó volt, mert azon eléggé szétcsúsznék… - mondta.

- Nem, szerintem itt szó sincs rajongóról. – mondtam, Bill rám nézett.

- Van konkrét személy, akire gondolsz? – kérdezte. Hezitáltam, nem tudtam, hogy elmondjam-e vagy sem. De végül bólintottam.

- Ki? – kérdezte, de mielőtt válaszra nyitottam volna a számat, leesett állal nézett rám. – Vivienne.

147. rész

2011-04-08T17:27:00.000+02:00

- Eltaláltad, nagyon utálom, úgyhogy ne is próbálj meg pattogni, mert boldogulok egyedül is. Persze nagyon-nagyon hálás vagyok neked mindenért, de most már jól vagyok, itthon vagyok, szóval minden rendben lesz. – mondtam neki, és közben a lépcsőn próbáltam felügyeskedni magam, de természetesen az első lépcsőfokra sem sikerült felevickélnem.

- Szóval boldogulsz egyedül is, mi? – állt meg a lépcső korlátja mellett karba tett kézzel, és igencsak elégedett fejjel.

- Fogd be… - morogtam, és a kanapéhoz bicegtem. Ledobtam a mankót, és gondterhelten sóhajtottam.

- Nyugi, mondom, hogy itt leszek és segítek, ameddig csak szükséged van rá. – ült le mellém.

- Ne vedd sértésnek, se hálátlankodásnak a következő kérdésem, de miért törődsz velem ennyit? – néztem rá. Elmosolyodott.

- Nos, ennek két oka van. Az első: az egyik legjobb barátom barátnője vagy; a második pedig: ha nem vetted volna észre, már régóta te is a legjobb barátaim közé tartozol. – mondta.

- Hát igen… a barátok azok, amiből nekem csak ti vagytok. – tűnődtem el.

- De bazki, ez kurva szar… - mondtam rövid gondolkodás után.

- Mármint most micsoda? – értetlenkedett.

- Hát az, hogy akkora nyomorék vagyok, hogy ha jól megnézed, akkor tényleg nincsenek barátaim, csak ti. És mindez a drága jó apám miatt, aki kikényszerített ide. Na persze, nem mintha nem áldanám azóta is, hogy mekkora szar családban nőttem fel miatta, és hogy végül kihozott ide, hiszen akkor soha nem ismertelek meg volna titeket… - csak úgy áradt belőlem a sok szó, igazából tudatában sem voltam annak, hogy mit mondtam, ez mind jött magától.

- Apádról azóta sem hallottál semmit? – kérdezte. Én megráztam a fejem.

- Nem.

- Egyébként, azzal ugye tisztában vagy, hogy amíg be van gipszelve a lábad, addig nem tudsz felmenni az emeletre? – kérdezte később.

- Ahj, sajnos igen. Mekkora mák, hogy van lent is fürdőszoba… Bár a kanapé nem olyan lesz, mint az ágyam, de van rá még legalább egy hónapom, hogy hozzászokjak… - mondtam. Ekkor felugrott az ölembe a cica… és tovább is mászott Andreas ölébe.

- Hát igen, látszik, hogy te viselted a gondját két hétig… - nevettem el magam.

- Ne aggódj, ez csak ideiglenes nála. – mondta.

- De nem is baj, mert örülök, hogyha másokhoz is hozzászokik, nemcsak hozzám. – mondtam. – Amúgy… lehetne egy nagy kérésem?

- Ajjaj… mit szeretnél? Csak nagy bevásárlást ne, könyörgök. – nézett rám.

- Nem, nem kell nagy bevásárlás, nyugi. – nevettem, mire Andreas megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Akkor bármit kérhetsz. – vigyorodott el.

- Ezazz, már olyan rég nem láttam ezt az Andreast! – vigyorodtam el én is.

- Ó, emiatt nem kell aggódnod, visszatért… - mondta ördögien.

- Zsííír. – nevettem. – Na de visszatérve a kérésemre…

- Ja igen. – váltott ismét normálisra.

- Megkérhetlek, hogy hozz le néhány cuccot az emeletről? – néztem szempilla-rebesgetve.

- Persze. Mik kellenek? – állt is fel a kanapéról.

- Háát… olyanok, mint például néhány ruha, laptop, a kispárnám… - soroltam.

- Akkor már miért ne hozzam le az egész ágyneműdet? – kérdezte.

- Felesleges, van itt lent is. Csak a kispárnámra van mindenféleképpen szükségem. – mondtam mosolyogva.

- Jól van, te tudod. Akkor hozom is őket. – mondta, azzal felrobogott az emeletre. Néhány perc múlva vissza is ért, de csodálkoztam, hogy nem esett le a lépcsőn, mert tele volt a karja, és szerintem nem valami sokat láthatott…

- Köszönöm szépen! – mondtam hálásan. Addigra én már előszedtem az ágyneműt, majd Andreas-szal közösen kihúztuk a kanapét és megágyaztam.

- Ahj, hogy a fenébe fogok így fürdeni? – törtem a fejem később, a fürdőszoba közepén állva, miközben a kádra meredt a szemem.

- Fogalmam sincs, de az biztos, hogy vicces lesz… - mondta. – Mert a zuhany ki van zárva, nem is tudsz megállni mankó nélkül…

- Ennek kajak az lesz a vége, hogy fürdőruhában fogok fürdeni, hogyha netán elesnék, miközben próbálok belemászni a kádba, akkor nyugodtan bejöhess… - nevettem el magam. – Na mindegy. Menj ki, megpróbálkozok vele…

- Oké, de azért óvatosan! – mondta, majd kiment. Szerencsére mindenféle esés nélkül meg tudtam fürdeni, bár nem volt valami kényelmes, hiszen a begipszelt lábamat és kezemet a kád szélére kellett feltennem, hogy nehogy vizes legyen. Ezután visszabicegtem a nappaliba.

- Mielőtt keresnél, a konyhában vagyok! – hallottam Andreas hangját, így egyenesen a konyha felé vettem az irányt.

- Csak azt ne mondd, hogy kaját csinálsz, mert tényleg dobok egy hátast. – mondtam, miközben odaértem.

- Dehogy, csodát ne várj. – fordult felém vigyorogva. – Csak a rendelt kaját pakolom ki. Muszáj főtt kaját is enni… Neked meg végképp, azután a szar kórházi kaja után. Fúj, meg nem bírtam volna enni…

- Hát szerintem én is fogytam néhány kilót… - mondtam fintorogva.

146. rész

2011-03-25T09:02:00.000+01:00

Valamikor hajnali három óra körül felébredtem, hogy szomjas vagyok. Amikor az éjjeliszekrény felé néztem, azt hittem, hogy a sok gyógyszertől már hallucinálok is.

- Édesem! – ült le Bill az ágyam szélére, ahogy észrevette, hogy felébredtem.

- Jaj nee, már képzelődök is? – nyöszörögtem, mert nem akartam hinni a szememnek.

- Nem, kicsim, nem képzelődsz. Tényleg én vagyok, és bocsáss meg, hogy nem tudtam azonnal jönni… Istenem, mi történt veled… - mondta könnyes szemekkel, miközben egyik kezével szorosan fogta az enyémet, a másikkal pedig az arcomat simogatta.

- Oh, Bill… - sírtam el magam. Nagy nehezen felültem, és a nyakába borultam. Nem akartam elengedni, a karjai mindig is biztonságot nyújtottak számomra.

- Látod, megmondtam, hogy lesz valami szörnyűség… Ráadásul aznap reggel még a telefonba is mondtam… De a kurva életbe is, ilyenkor mi a fenéért nem tudok itt lenni? Akkor lehet, hogy ez nem történt volna meg… - mondta már ő is sírva, és csak szorított magához.

- Bill, ne! Ne mondd ezt, ez nem azon múlt. – mondtam.

- Egy frászt nem. – makacskodott.

- Kérlek, ne csináld, mert ez a gipsz itt a kezemen nagyot tud ütni, ne akard megtapasztalni. – mondtam, a végére halványan elmosolyodva. Ő is megpróbáld elmosolyodni, de csak egy keserű grimasz sikeredett belőle.

- Egyébként… neked még nem nagyon lett volna szabad eljönnöd, ha jól tudom… - jegyeztem meg néhány perc múlva.

- Most szórakozol? – háborodott fel. – A világ legidiótább embere lennék, ha ebben a helyzetben nem szarnám le. A barátnőm, az egyik legfontosabb személy az életemben baleset miatt kórházban fekszik úgy, hogy mozdulni alig tud. Nincs ember, aki meg tudott volna akadályozni abban, hogy eljöjjek. És ráadásul így sem rögtön tudtam felszállni a gépre…

- Nem tudom, mit csinálnék nélküled… - mosolyodtam el, mire ő gyengéden megcsókolt. Egy kis csend következett, mialatt hallgattam Bill szívverését, ami most nem a megszokott, egyenletes tempóban vert, hanem sokkal szaporábban. Meg tudtam érteni, s azt hiszem, az enyém is valahogy hasonlóképp vert. Majd Bill megszólalt.

- Sajnos az a baj, hogy két napnál tovább nem maradhatok, mert a lemezcég megmondta, hogyha nem megyek vissza szombat reggelig, búcsút mondhatunk az amerikai álmoknak… és ezt azért nem tehetem meg a többiekkel. Nem kérem, hogy nézd el, mert én sem tudom, hogy viselkednék a helyedben, de így is a szívem szakad meg érted. – mondta bűnbánóan. Csak néztem rá. Különböző érzések kavarogtak bennem. Egyrészt utáltam ezt az egész helyzetet, másrészt viszont nagyon szomorú is voltam, s nemcsak azért, mert nem tud velem maradni, hanem azért is, mert tudtam, hogy emiatt ő is ugyanolyan elkeseredett.

- Ne aggódj, teljesen megértem. – mondtam, mert tényleg megértettem.

- Nic, ne légy már mindig ilyen elnéző. – mondta.

- De Bill, mi mást tehetnék? Szeretlek, de azzal is tisztában vagyok, hogy neked mi áll az első helyen az életedben. Milyen önzőség lenne már, ha folyton nyavalyognék neked, hogy hagyd a zenélést egy kicsit, és foglalkozz velem? Ha ezt tenném, az nem én lennék. Akkor nem is szeretnélek igazán… – mondtam. Ő csak csóválta a fejét.

- Legalább egy kis dühöt hallanék a hangodban. Nem tudod, hogy milyen nehéz nekem, hogy még téged ütött el egy kocsi, akkor is te vagy az elnéző… - mondta lelombozódva. Sóhajtottam.

- Jól van. Legyen. – mondtam. – Oké, igazad van, tényleg fáj, hogy vissza kell menned, hogy nem tudsz itt lenni és a puszta jelenléteddel is támogatni. De Bill, értsd meg, hogy én tényleg csak támogatni akarlak.

Most elmosolyodott.

- Én megértem. És örülök, hogy elmondtad, hogy mit érzel, mert így egy kicsivel könnyebb a lelkiismeretemnek. Tudod, annyira rossz, hogy egy rakás dolgot elnézel nekem, és én ezt így is alig tudom viszonozni. Még ilyen helyzetben sem, mint ez… - mondta elcsukló hangon.

- Emiatt ne aggódj. Minden egyes perc, amit veled töltök, eltöröl minden szomorúságot. És nem igaz, hogy alig viszonzod. Most is itt vagy, és nekem csak ez számít. El sem tudod képzelni, hogy ez is mennyi erőt ad. – mondtam mosolyogva az arcát simogatva, majd a vállába fúrtam a fejem.

***

Az a két nap sajnos nagyon gyorsan eltelt, de elég erőt adott a továbbiakhoz. Miután Bill elment, természetesen a napok is idegtépően lassan akartak telni, de végül elérkezett az a perc is, hogy hazamehettem a kórházból. Ahogy várható volt, Bill nem tudott ismét eljönni, de persze naponta többször beszéltünk, legalább a hangját hallhattam…

- Nic, tudom, hogy utálod, ha körbeugrálnak, de fogd már fel végre, hogy törött lábbal és törött kézzel úgysem tudsz semmit megcsinálni. – mondta el Andreas már kb. századjára, miközben épp kísért be az ajtón, és a cuccaimat cipelte. Most értünk haza a kórházból, és Andreas volt az, aki tényleg minden nap szinte minden órájában ott volt velem. Ezért őszintén hálás voltam neki, és fogalmam sem volt, hogy ezt vajon hogy tudnám neki megköszönni.

145. rész

2011-03-14T19:47:00.001+01:00

Kedden épp a pláza felé sétáltam, amikor hallottam, hogy az út másik oldaláról valaki a nevemet kiabálja. Odanéztem, és meglepődve ismertem fel az alakban Andreast, aki aktívan integetett nekem.

- Hey, Nicooole! – Andreas.
- Várj, mindjárt átmegyek! – kiáltottam át, majd leléptem az úttestre. Nem kellett volna.

- Nic, vigyázz!!! – kiáltott Andreas rémülten. Oldalra néztem, és megfagyott bennem a vér. Innen minden egy másodperc töredéke alatt zajlott le. Egy terepjáró méretű autó, ami 10 másodperce még csak nem is volt sehol, egyenesen jött felém, majd a következő pillanatban minden elsötétült…

***

Amikor kinyitottam a szemem, egy kórházi szobában feküdtem. Hirtelen semmit nem értettem, de amikor megláttam az ágyam mellett ülő Andreast, minden bevillant: az út, a kocsi, a hatalmas ütés.

- Ah, végre, hogy felébredtél. – könnyebbült meg a szöszi. Az arca nagyon nyúzott volt, a szemei alatt pedig hatalmas sötét karikák jelezték, hogy nem pihent valami sokat az elmúlt időben.

- Nic, én annyira sajnálom! – mondta, már-már könnyes szemekkel.

- Ugyan, nem te tehetsz róla. – mondtam egy halvány mosollyal. Egyáltalán nem hibáztattam Andreast, hiszen ez nyilvánvalóan az autós hibája volt, gondolom gyorsan hajtott, hiszen szétnéztem, mielőtt leléptem volna az útra, és akkor semmi nem jött a közelben.

- Ne mondd, hogy nem! Ha én nem szólok, akkor nem akarsz átjönni az úton, és ez nem történik veled. – mondta, és végignézett rajtam. Ugyanígy tettem én is. Ekkor vettem észre, hogy infúzióra voltam kötve, nyakmerevítő volt a nyakamon, és a jobb kezem és a bal lábam gipszben volt. A látvány megrémített, hiszen nem éreztem semmit. Te jó ég, könyörgöm mondd, hogy nem bénultam le…

- És mióta vagyok bent? – kérdeztem.

- Már lassan ütjük a 32 órát. És eddig nem is voltál ébren. Az orvosok már kezdték azt hinni, hogy kómába estél. Hatalmas ütés ért. Az a szemét még csak meg sem állt, hanem egyenesen továbbhajtott. – világosított fel a történtekről. Egy percig csendben meredtem magam elé, majd kibukott belőlem a kérdés.

- Ugye nem bénultam le? – és ezekkel a szavakkal, a könnyeim is kicsordultak.

- Azt mondták, hogy nem. Úgy néz ki, minden rendben van, de biztosat csak akkor tudnak mondani, ha felébredsz. – mondta. Sóhajtottam egy nagyot.

- De… akkor miért van az, hogy nem érzem semmimet? – kérdeztem.

- Valószínűleg a nagy mennyiségű fájdalomcsillapítók miatt. Azt mondták, hogy óriási fájdalmaid lennének néhány napig nélkülük. A hatalmas szerencséd viszont az, hogy a csigolyáid nem sérültek, különben ott helyben meghaltál volna. – mondta. Megint nem szólaltam meg néhány percig. Fel kellett valahogy dolgoznom az imént hallottakat.

- Bill tudja már? – néztem ismét a meggyötört fiúra.

- Igen. Ha hiszed, ha nem, a baleseted előtt hívott, és mondta, hogy reggel óta egyfolytában szorong, és annyira rossz érzése van. – mondta.

- Én is beszéltem vele reggel, nekem is mondta. – néztem magam elé megsemmisülten. Közben valamit még magyarázott Andreas, de csak a végét értettem meg.

- … és majd’ szétmarja az ideg a történtek miatt, hogy nem tud most itt lenni melletted. – fejezte be. Ekkor kitört belőlem a zokogás.

- Istenem… - nézett rám szomorúan, miközben közelebb húzta a széket az ágyhoz, és megfogta a bal kezem, ami nem volt begipszelve.

Nem sokkal később bejött az orvos, megvizsgált, elmondott mindent. Az egyetlen vigasztaló ebben az egész helyzetben az volt, hogy szerencsére minden jel és vizsgálat azt mutatja, hogy rendbe fogok jönni. Ha minden jól megy, akkor két hét múlva kiengednek. Persze a törött lábam lassan fog gyógyulni, kell neki jó néhány hét…

- Andreas, most már megnyugodhatsz, felébredtem, látott az orvos, minden rendben van. Légy szíves, próbálj meg aludni, mert szörnyű rád nézni. Menj haza nyugodtan. – mondtam neki.

- Dehogy megyek! – ellenkezett.

- Komolyan mondom, ne keseríts még jobban. Úgyis van saját kulcsod a házhoz, menj, aludd ki magad. Most már nem kell miattam aggódnod, valószínűleg úgyis aludni fogok, mert ezek a fájdalomcsillapítók rohadtul elnyomnak. – mondtam. Néhány pillanatig nézett, fürkészte az arcom, mire:

- Nem, még nem megyek. Aludj csak nyugodtan. Majd elmegyek, ha látom, hogy elaludtál, rendben? – mondta.

- Legyen. Csak könyörgöm, ne kínozd magad, nem éri meg. – mondtam. – És köszönöm.

- Ne köszönd. – mondta. – És most próbálj meg aludni.

- Oké. – bólintottam.

144. rész

2011-03-08T17:02:00.001+01:00

- Miért, baj? – kérdeztem. – Amúgy meg azért, mert ez olyan kis cuki név. – mondtam. – És mellesleg a Bill magyar megfelelője. – mosolyodtam el Billre nézve.

- Rólam nevezed el a macskát? – hitetlenkedett Bill, de totál büszkén.

- Igen. Vagyis nem, nem teljesen. Az oké, hogy fekete, édes és tőled kaptam… - kezdtem.

- Hát akkor ennyi erővel lehetne Tom is… - vágott durci fejet Tom, amivel sikerült megnevettetnie.

- Persze, hogy lehetne, de egy: nem vagy fekete hajú, és kettő: van más oka is, hogy Vili a neve. – mondtam mosolyogva.

- Hmm, nem is rossz ötleet… majd befestem én is a hajam. – vigyorodott el Tom.

- Aha, na mindegy… - mondtam nevetve, megszoktam, hogy mindig mond valamit, amit ígéretnek könyvel el… - A lényeg, hogy azért Vili, mert a Vilike olyan kis éééédesen hangzik. Egyébként az ötlet úgy jött, hogy egy helyen hallottam, ahol egy gyönyörű szép kutyát Vilinek hívtak, és ez a név akkor nekem nagyon megtetszett, és elhatároztam, hogyha egyszer lesz egy cicám, akkor az lesz a neve. – magyaráztam. – Így már világos?

- Teljesen. – mondták mosolyogva.

- Nos, pici Vili, legyél jó kiscica és ne tedd tönkre a berendezést Nic-nél. – mondta neki Tom, miközben az egyik ujjával óvatosan megsimította a cica kis fejecskéjét.

- Hát Bill, nagyon szépen köszönöm ezt a kis tüneményt! – öleltem át, miután Vilike visszakerült a kosarába.

- És neked is Tom, mert tudom, hogy te is biztosan benne voltál! – mosolyogtam, és megöleltem Tomot is.
Alig negyed órával később bemondták a gépemet, így eljött a búcsúzkodás ideje.

- Nic, tényleg nagyon vigyázz magadra, mert az az álom baromira nyugtalanít. – mondta Bill, miközben szorosan átölelt.

- Milyen álom? – kapta fel a fejét Tom.

- Majd később elmondom. – intette le Bill, de a tekintete továbbra is aggódó volt.

- Ugye megígéred? – fordult Bill ismét felém.

- Persze, de nem tudom, mi bajom lehetne. – mondtam.

- Ó, hidd el, akármi… - kontrázott Tom. Most már rajta is látszott valami nyugtalanság féle. A fenébe is az ikertelepátiával. Nem szerettem, ha azon agyaltak, hogy milyen szörnyűség történhet velem, amíg ők nincsenek a közelemben. Valljuk be, ez senkinek sem tesz jót, hiszen nemcsak ők idegeskednek, hanem én is, mert ők miattam idegesek…

Elbúcsúztunk, majd a többiekkel együtt elindultunk, hogy felszálljunk a gépre. És ezzel egy újabb, kemény hónap következett…

***

- Nem Bill, tényleg minden rendben van. Ezt minden egyes alkalommal el kell mondanom? – kérdeztem mosolyogva a telefonba, miközben a nappaliban ültem, Vilivel az ölemben, aki édesen dorombolt.

~ Igen. – vágta rá ellentmondást nem tűrően, majd folytatta. ~ Már két hete tök egyedül vagy otthon, és féltelek, hányszor mondjam még el?

- Jól van, igazad van. – hagytam fel az ellenkezéssel, mert ebben a vitában felesleges is harcba szállnom, egyértelmű, hogy Bill nyeri meg.

~ Na végre. – mondta, és hallottam a hangján, hogy elmosolyodik. ~ És Vilike hogy van?

- Ó, nagyon jól, szerencsére hamar megszokott, most is itt alszik az ölemben. – meséltem lelkesen.

~ Az nagyszerű! – mondta. Majd egy kis csend következett, amit Bill tört meg. ~ Figyelj, kicsim.

- Igen? – kérdeztem. Már megint megváltozott a hangneme, tuti, hogy megint valami őrültséggel fog előállni.

~ Jövő héten lesz egy szabad hétvégénk, és arra gondoltam… - kezdte lassan.

- Tudom, hogy mit akarsz mondani, és én lennék a legboldogabb, ha eljönnél, de biztos vagy benne, hogy a többiek nem akadnának ki, hogy már megint kezded a két kontinens közti ingázást? – vágtam közbe.

~ Nem érdekel, hogy mit mondanak a többiek, David is maradjon magának, ha ő is akkor repülget, amikor akar… Különben is, ha szabad hétvégénk van, ne akarják megmondani, hogy mit csináljak, vagy akkor ne hívják szabadnapnak. – hadarta rögtön az ellenérvet.

- Ez tényleg jogos… - tűnődtem el.

~ Ez az! – ujjongott Bill, mert ebből tudta, hogy nem fogok tovább ellenkezni. Az igazat megvallva nem is akartam, mert már annyira szerettem volna újra látni, újból érezni, hogy itt van velem.

~ Akkor pénteken megyek! – zárta le Bill a témát, totál besózva.
Ezután még beszélgettünk, majd elköszöntünk.

- Na Vili, már csak 6 nap és ismét látjuk Billt! – néztem a cicára mosolyogva.

♥

2011-03-04T20:41:00.002+01:00

Nem igaz, hogy akárhányszor eszembe jut, vagy olvasok egy cikket, vagy látok egy videót arról az időszakról, amikor Billnek cisztája volt a hangszálán és emiatt megműtötték és több, mint kéthónapos kényszerpihenőre ítélték, folyton elsírom magam, és alig tudom abbahagyni.
Hát megint ez történt.
Hihetetlen, hogy ez a srác mennyire képes hatni rám, és hogy milyen nagy szeretetet tudok érezni iránta anélkül, hogy személyesen ismerném. És ez megy öt éve.
Minden egyes alkalommal, ha egy-egy videót vagy fellépést megnézek, eszembe jut, hogy miket is értek el az évek során.
Annyira büszke vagyok rájuk, és remélem, hogy minden sikerülni fog, amit véghez akarnak még vinni az életben, mert tényleg megérdemlik.

143. rész

2011-03-01T21:44:00.002+01:00

A fürdőszobából kijövet egy picit már megnyugodtam, de persze nem teljesen.

- Van kedved valamilyen filmet nézni? – kérdezte Bill mosolyogva.

- Van. – mondtam, majd kiválasztottuk a filmet és elhelyezkedtünk az ágyon.

Végül a film félbe maradt és mással kezdtünk el foglalkozni…

***

Reggel arra keltem, hogy egy puha kéz gyengéden simogatja az arcom. Kinyitottam a szemem és Bill arcát látva elmosolyodtam.

- Hogy-hogy már fent vagy? Ennyire elaludtam volna? – kérdeztem aztán meglepődve.

- Nem aludtál el, még csak 9:00 múlt. Én viszont nem tudtam aludni. – mondta, és arckifejezése aggódóvá vált.

- Miért? Mi történt? Megijesztesz… - ültem fel.

- Nem történt semmi, nem arról van szó. – mondta gyorsan.

- Nem…? Akkor? – néztem rá kíváncsian.

- Szörnyű álmom volt. – mondta.

- Mit álmodtál? Meghalt benne valaki? – kérdeztem együttérzően. Nekem is voltak jó néhányszor rémálmaim, szóval teljesen átéreztem.

- Igen… Te… - mondta szinte beleborzongva.

- Oh… - ennyit tudtam mondani. Ez váratlanul ért, nem gondoltam, hogy velem kapcsolatos volt az álma. Ekkor hirtelen magához húzott, és szorosan átfonta a karjait a derekamon.

- Nic, annyira nyugtalanít ez. Nagyon régóta nem volt ilyen álmom. Akkor Tommal álmodtam hasonlót, és végül be is következett. Megfázott egy télen, és nagyon durva tüdőgyulladása lett, amikor még kicsik voltunk. És ha jól emlékszek, alig telt el egy hét az álmom és a betegsége között.

- Ugyan, ne aggódj! Vigyázok magamra, nem lesz semmi bajom sem. – mondtam mosolyogva, és teljesen úgy is gondoltam, ahogy mondtam. Nem hittem, hogy bármi bajom lenne. Biztosan csak azért álmodta ezt Bill, mert ma újból visszamegyek Berlinbe.

- Ne mondd, hogy ne aggódjak, hiszen tudod jól, hogy mindig aggódok, nem, még ha ilyet is álmodok… - ellenkezett Bill.

- Naa, ne stresszelj folyton. – mondtam, és lágyan megcsókoltam. Ő elmosolyodott.

- Szeretlek, Nic. – mondta csillogó szemekkel.

- Én is téged. – bújtam hozzá.

Az érzést, amikor a karjai közt vagyok, egyszerűen nem lehet szavakba önteni. Olyankor mindig biztonságban érzem magam, bármi is történt előtte, vagy történik éppen. Azokra a percekre számomra megáll a világ, s nem számít, semmi és senki más, csak az én csodálatos hercegem. Érte az életemet is odaadnám, és ezt tudja is jól.

***

Már a repülőtéren vagyunk, ahova majdnem mindannyian kikísértek, hiszen nemcsak én megyek most haza, hanem Andreas, az ikrek szülei és a többiek is, akik az ikrek szülinapi party-ján itt voltak.

- Nic… - szólt Bill.

- Mi az? – kérdeztem mosolyogva.

- Szeretnék neked valamit adni, hogy amíg mi itt vagyunk, addig se érezd magad annyira egyedül Berlinben. – mondta mosolyogva. Kíváncsian néztem rá. Elképzelni nem tudtam, hogy ezzel a bevezető szöveggel vajon mire gondolhat. Ekkor Tom odalépett mellénk egy kosárral a kezében, amit odaadott Billnek. Felválta néztem rájuk. Még mindig nem tudtam kivenni, hogy ez mi lesz.

- Tudom, hogy imádod a macskákat, hiszen már nem egyszer mondtad, hogy annyira szeretnél egy fekete kiscicát. – kezdte Bill széles mosollyal.

- Na nee. Nem mondod…? – néztem rá nagy szemekkel.

- Remélem, hogy jól kijöttök majd. – nyújtotta felém a kosarat mosolyogva. És ekkor megláttam a kosárban lévő édes, pici fekete szőrgolyót.

- Istenem, de édeeees! – ámuldoztam, miközben óvatosan kivettem a kosárkából.

- Sziaa, te kis cukorfalat! – néztem a kiscicára, aki hatalmas szemekkel nézett vissza rám. Látszott rajta, hogy fél, hiszen még olyan pici volt, és nem hiszem, hogy már hozzá lett volna szokva az emberi kézhez.

- Van neve? – kérdeztem Billtől, még mindig totálisan elájulva a kis csöppségtől.

- Még nincs. Gondoltam, majd te elnevezed. – mondta Bill.

- Na, mi lesz a neve? – kérdezte Tom izgatottan.

- Ne sürgess! Ezt jól meg kell fontolni. – mondtam neki mosolyogva.

- Egyáltalán fiú vagy lány? – kérdeztem.

- Fiú. – mondta Tom.

- Akkor legyen Vili! – mondtam elégedetten.

- Mi van? – néztek a fiúk értetlenül. – Mi az, hogy Vili?

- Ez egy név, buták. – nevettem el magam. – Egy magyar név becézése.

Az ikrek értetlenkedve néztek.

- De miért pont ez? – kérdezte Tom.

Soon...

2011-02-28T11:54:00.001+01:00

Nos, azok, akik olvassák a történetet, tudják, hogy már jó néhány rész felkerült ide. Ezáltal, mint minden irománynak, lassan az "An deiner Seite - Aber wirst du wirklich immer da?"-nak is be kell fejeződnie. Most nem fogom felsorolni a különböző okokat, hogy miért lesz befejezve, a lényege úgyis ugyanaz: egyszerűen eljött az ideje, nem akarom már annyira húzni.
De nyugalom, addig még néhány rész azért lesz, mielőtt az utolsót feltenném... ;)

És majd ha ezt befejeztem, lesz egy kis meglepetésem a továbbiakkal kapcsolatban, mert attól, hogy ezt a történetet befejezem, nem fogom a blogot bezárni, hisz' lesznek újabb ötleteim, újabb történeteim, amiket majd ugyanúgy szeretnék veletek megosztani. =)

Awww _

2011-02-14T20:37:00.001+01:00

My current favourite song is this. I just couldn' wait til it came out. It released last Monday and I really love this song and the video too. Well, I liked this singer's songs earlier, so this video was the best surprise for me this February <3

If you like it, please comment in the chat ^^

♥

2011-02-13T16:45:00.001+01:00

I really like this photo and this photoshoot of Bill. I don't know why, simply I just love it since it appereanced. ^^

142. rész

2011-02-12T17:46:00.001+01:00

Kellett még néhány másodperc, hogy felfogjam az előbb hallottakat, és amikor válaszra nyitottam volna a számat, Bill közbevágott.

- Ja és azt majdnem kihagytam, hogy ami végképp feldühített, az az volt, amikor meg akart csókolni. – hadarta el olyan gyorsan, ahogy csak tudta, de persze megértettem… - Nos igen, ez után még oltottam, és csak aztán hagytam ott. Erre már én is hasonló állapotba kerültem, mint Bill, amikor elindultunk a hotelbe…

- Na jó… - álltam fel, és indultam az ajtó felé.

- Hé, Nic, várj! Hova rohansz? – kérdezte gyorsan.

- Megtépni azt a kurvát! – szóltam hátra a vállam felett.

- Mi…? – nézett Bill értetlenül, mire: - Héhéhé, várj! – pattant fel és indult utánam. Végül a folyosón ért utol, és elkapta a karom.

- Várj Nic! – állított meg.

- Mire? Hogy végignézzem, ahogy szépen behálóz majd? Még mit nem. – mondtam. Bill elmosolyodott.

- Most meg min mosolyogsz? – értetlenkedtem.

- Azon, hogy milyen féltékeny vagy. – mondta.

- Még jó, hogy az vagyok. Ajánlom is a csajnak, hogy ne lássam meg sehol, mert biztos nem fogja épen túlélni… - mondtam idegesen, és még a kezem is ökölbe szorult.

- Nem, nem kell semmit sem csinálnod. Azért vannak a testőrök. – mondta Bill a végére elvigyorodva.

- Áh, nem ígérek én semmit… - mondtam.

- Oké, de most próbálj meg egy kicsit lenyugodni. – simogatta meg a karomat.

- Miért, te lenyugodtál már? – kérdeztem cinikusan.

- Nem illik kérdésre kérdéssel válaszolni. – mondta mosolyogva.

- Tehát nem. – állapítottam meg. – Na jó, próbáljuk meg. – adtam fel, majd szorosan hozzábújtam.

- Nekem van egy ötletem, amitől elfelejtjük ezt az egészet. – vigyorodott el.

- Nee, baromi fáradt vagyoook. – mondtam nevetve.

- Héé, rossz az, aki rosszra gondol. – húzta még szélesebbre a száját. – Én arra gondoltam, hogy menjünk, vegyünk egy jó kis zuhanyt, aztán pedig huppanjunk be az ágyba aludni, tekintettel arra, hogy már elmúlt reggel 6… - ecsetelte ötletét. Én kételkedve néztem rá, majd elmosolyodtam.

- Rendben, menjünk! – egyeztem bele, mert tudtam, hogy tényleg nem akar most mást ő sem.

***

Csak késő délután tudtunk felkelni, de persze totál hullák voltunk, és nem csak mi, a többiek szintúgy. Persze Andreas festett a legviccesebben, egész este oltották a fiúk, amihez még én is csatlakoztam.

- Ó, de imádlak fárasztani… - dőltem hátra a kanapén Andreas szobájában, ahová most összegyűltünk.

- Ne aggódj, ez kölcsönös. – vigyorgott a szőke.

Néhány óra múlva Billel úgy döntöttünk, hogy otthagyjuk a srácokat, és visszamegyünk a szobánkba.

- Jó éjszakát! – vigyorogtak a fiúk. Már rég meguntuk a megjegyzéseiket, hihetetlen, hogy ők még mindig nem…

- Meglesz! – fordultam hátra nevetve.

Tekintettel, hogy másnap 13:00-kor indul a gépem vissza Berlinbe, az utolsó órákat még szerettük volna együtt tölteni. Mindegy, hogy mivel, csak együtt legyünk, kettesben.

Igazából, ahogy visszaértünk a szobánkba, mind a ketten nagyon csendesek lettünk. Tisztában voltunk a vészesen fogyó óráink tényével, de egyikőnk sem akarta szóba hozni, nem akartunk a búcsúra gondolni.

- Elmegyünk tusolni? – kérdezte Bill mosolyogva néhány csendes perc után.

- Persze. – álltam fel a fotelből.
Ahogy ott álltunk a csobogó víz alatt, nem bírtam, előtörtek az érzéseim, melyeket a vízzel egybeolvadó könnyeim igazoltak a legjobban.

- Mi történt? Nic? – ijedt meg Bill, és aggódóan megsimogatta az arcomat.

- Semmi… - mondtam, persze nem valami meggyőzően, és elfordítottam a fejem.

- Hogyne, a semmin nem szoktál sírni. – mondta kedvesen. Ránéztem.

- Annyira fogsz hiányozni. – borultam a nyakába, és még jobban elkezdtem zokogni. Bill felsóhajtott.

- Ne csináld, Nic, könyörgöm… - mondta halkan, és még jobban magához szorított. Ő is hasonlóképp érzett, sőt még talán jobban is aggódott értem. Féltett. Az első naptól kezdve féltett engem. Sokszor a gondolatba is beleborzong, hogy amíg ő itt van, több tízezer kilométerre Berlintől, velem azalatt bármi történhet, és ő nincs ott, nem tud segíteni… És most… most, hogy nyilvánosságra hozta a kapcsolatunkat, elképzelni sem merte, hogy mi vár majd engem Németországban. Pedig most megint hosszú ideig leszünk egymástól távol, az egy hónap a minimum, ami viszont fix. Az egyetlen dolog, ami mégis megnyugtatta Billt, az az, hogy Andreas ott lesz, hiszen ígéretet tett neki, hogy mindenféleképp megóv engem a rosszakaróktól. Örült, hogy Andreas és én ilyen jó barátok lettünk, mert így biztos volt benne, hogy Andreas betartja a neki tett ígéretét és vigyáz rám…

2011-02-07T18:36:00.002+01:00

Berlin ♥

141. rész

2011-02-05T15:58:00.001+01:00

- Mondd, csak, kit keresel ennyire? – állt meg a csajjal szemben, aki elég undokon nézett rá smaragdzölden csillogó szemeivel.

- Pardon? – kérdezte.

- Na idefigyelj, mert nem mondom el többször. Innentől kezdve nem vagy a barátunk. Komolyan, mit gondoltál? Attól, hogy az ostoba üvegezés által Billnek meg kellett csókolnia, az nem jelenti azt, hogy szakítani fog Nic-kel és majd szépen megy hozzád. Fogd fel, hogy Bill Nicole-t szereti, és nem fogja miattad eldobni. Nem vetted még észre, hogy Bill soha nem mutatott feléd semmiféle érdeklődést? Ez az egész kurvára egyirányú, úgyhogy ne is reménykedj, mert nincs esélyed nála. Az évek során ez már leeshetett volna… És ne próbálj a kapcsolatuknak keresztbe tenni, mert nagyon rosszul fogsz járni, kicsi lány… - mondta neki Tom szikrákat szóró szemekkel. Olyan gyűlölettel nézett a lányra, mint még talán soha senkire. Ha az ikertestvéréről volt szó, akkor képes volt úgy viselkedni, mint egy anyatigris, mindenáron megvédte az öccsét és annak boldogságát, került, amibe került.

- Te most fenyegetsz? – lépett közelebb a lány, akinek valami őrült elszántság sugárzott a tekintetéből.

- Ahogy mondod cica… - sziszegte Tom, majd ismét Andreashoz indult.

- Gyere, küldjük most már el a társaságot, aztán menjünk mi is vissza a szállodába! – intett neki Tom, Andreas pedig bólintott.

Gyorsan elköszöntek és megköszönték a jelenlétet, majd miután kiürült a terem, és Tomon meg Andreason kívül már nem volt más, szóltak a hely biztonsági őrének, aki innentől átvette a terepet.

- Tom, most nagyon utáltok? – kérdezte Andreas, amikor már az autóban ültek a testőr mögött.

- Nem erről van szó. A csaj kúrta fel az agyam, téged a helyzet miatt osztottalak, amit megteremtettél. De ne aggódj, nem fogom beverni a képed. – mondta Tom, a végére elvigyorodva.

Mi közben Billel visszaértünk a hotelbe. Egész úton meg sem szólalt, csak nézett maga elé, mélyen a gondolataiba merülve.

- Bill, mi történt? – ültem le mellé a kanapéra. Erre ő rám emelte csodaszép barna szemeit, melytől mindig hevesebben kezdett dobogni a szívem.

- Először is: ugye tudod, hogy mennyire szeretlek, Nic? – kérdezte. Megütközve néztem rá, nem értettem, hogy ezt most miért mondja ilyen komolyan. De akkor hirtelen bevillant. Bill azóta ilyen ideges, amióta beszélt Viviennel. Nyeltem egyet, és bólintottam.

- Persze. Úgy, ahogy én téged. – mondtam. Ő halványan elmosolyodott.

- Másodszor: ennek tudatában tudod, hogy soha, de soha nem csalnálak meg? – kérdezte olyan komolysággal a hangjában, amilyennek már régen hallottam.

- Igen, tudom. De… - néztem rá értetlenül.

- Akkor ugye azt is tudod, hogy az üvegezéskor nem ilyen okokból csókoltam meg Vivienne-t? – folytatta. Itt már nem tudtam rávágni, hogy persze, mert ilyen téren nem igazán értettem a dolgot, így csak néztem rá. Ő sóhajtott.

- Gondoltam, hogy erre már nem fogsz válaszolni. – mondta halkan. – Igazából… ez egyetlen ok, amiért azt tettem, az az, hogy elegem volt már abból, hogy Andreas és a többiek folyton csak szekálnak. Az a baj, hogy sajnos későn jutott eszembe, hogy nem kellett volna megtennem…

- Oké, Bill, figyelj! – mondtam. – Megmondom őszintén: tényleg megleptél ezzel, de túl tudom tenni magam rajta, nem olyan vészes, hiszen semmi komoly oka nem volt. Viszont… nekem igazán nem is ez tett be, hanem a csaj viselkedése.

- Pontosan ez az, ami csak a csók után esett le. – bólogatott Bill. – Tudod, Vivienne évek óta próbálkozik felhívni a figyelmemet magára, és nem egyszer próbálta már kihasználni a helyzetet egy-egy ilyen bulin, amikor én többet ittam a kelleténél. És valószínűleg az nagyon bosszanthatja, hogy soha nem sikerült semmilyen terve velem kapcsolatban. Ez a mai pedig… úgy tűnik, hogy elszakította azt a vékonyka kis cérnát is. – magyarázta. Kérdőn néztem rá, nem értettem, hogy mire utal a cérnával.

- Tudod, amikor a party végén félrehívott beszélgetni… - mondta.

- Jaa, igen. – esett le. – Szóval… ezek szerint megint felvette a nyomulós énjét? – kérdeztem.

- Öhm… ez eléggé enyhe kifejezés rá… - mondta Bill.

- Basszus, mit mondott? – háborodtam fel. Még nem tudtam, hogy miről beszéltek, csak sejtésem volt. Ezáltal a csajt igencsak a fenébe kívántam…

- Biztos tudni akarod? – kérdezte.

- Még jó. – vágtam rá kissé hevesen. Billt mintha meglepte volna a reakcióm.

- Hát jó… - kezdett el gondolkodni, hogy vajon hogy kellene finoman megfogalmaznia Vivienne szavait. – Végülis a lényege az volt, hogy hagyjalak el téged, hiszen tudja, hogy mindig is többet éreztem iránta, csak ezt soha nem akartam senkinek sem bevallani. Ja és még az, hogy nem fogja ezt annyiban hagyni, úgyhogy jobb, ha vigyázunk. Ugyanis én „szépen” megmondtam neki, hogy nem akarok tőle semmit, soha nem is akartam és soha nem is fogok. Inkább keressen fel egy pszichológust és nézesse meg magát, mert ez nem normális, amit művel és ahogyan gondolkodik. Én téged szeretlek, és nem fogják ilyen hülye picsák tönkretenni a kapcsolatunkat és az életünket, majd otthagytam. – darálta el gyorsan.

140. rész

2011-01-29T22:41:00.001+01:00

- Rajtam ne múljon. – mondtam, de alig hallhatóan. Persze, hogy nem tetszett az ötlet, de nem akartam pont én elrontani a játékot. Ha Bill úgy dönt, hogy elvégzi a feladatot, akkor tegye.

- Nos Bill? Megcsinálod vagy nem? De vedd figyelembe azt is, hogy már te is hiányában vagy a ruháknak… - mondta Andreas. Persze ezt Billnek is és nekem is be kellett látnunk.

- Kit kellene megcsókolnom? – kérdezte végül. Mindenkinek felcsillant a szeme, senki nem hitte volna, hogy Bill megcsinálja. Igazából még én sem…

Andreas körbenézett a lányokon, majd egy gyönyörű vörös hajú, kb. 18 éves lányon állt meg a tekintete.

- Vivienne-t. – jelentette ki Andreas. Az említett hirtelen felkapta a fejét, és csodálkozva meredt Andreasra.

– Benne vagy? – kérdezte tőle Andi. Ő ránézett Billre, majd lassan bólintott.

- Hát akkor… hajrááá! – mondta Andreas elégedetten Billnek. Ő végül odamászott a kör másik oldalára a lányhoz, majd egy „bocsi-tekintet” után megcsókolta. És nem volt valami rövid csók, sőt, nekem már kifejezetten hosszúnak tűnt…

Ezután Bill visszaült a helyére, és folytatódott a játék. Innentől kezdve figyeltem a csajt, aki sajnos aggasztóan sokszor sandított Bill felé, és ez nekem nem tetszett. Volt a tekintetében valami, amitől féltem. Azoktól a szemektől egyszerűen nem éreztem biztonságban a kapcsolatunkat Billel. Ez megrémisztett. Figyeltem Billt is, de a jelek szerint őt nem különösebben érdekelte Vivienne. Ez megkönnyebbüléssel töltött el, de mégsem annyira, hogy elmúljon az a különös érzésem a vörös hajúval szemben…

Hajnali öt fele ért véget a buli, így mindenki búcsúzott. Kicsit meglepődtem, amikor Bill felé pillantva Vivienne-t láttam meg mellette, miközben a lány valamit nagyon mondott neki.

- Mi az Nic? Mit nézel annyira? – szólalt meg mellettem Tom. Ránéztem. Ő az arcomat fürkészte, majd elnézett mellettem, és látta, amit én az előbb.

- Féltékeny vagy? – kérdezte nevetve. Összehúzott szemekkel néztem rá, mire abbahagyta a nevetést.

- Képzeld, igen. – mondtam, és karba tettem a kezem. – Nagyon nem tetszik nekem ez a csaj…

Tom tovább nézte őket, és néhány perc múlva ő is lassan karba tette a kezét.

- Na, mire jöttél rá? – kérdeztem. Ha már Tom is hasonlóképp vélekedik a helyzetről, akkor tényleg van félni valóm. Én háttal álltam Billéknek, így nem láthattam, hogy mi történik, csak Tom hirtelen megváltozott arckifejezését. Amikor hátra fordultam volna, Tom megakadályozta.

- Héé, Nic! – kapott a karom után.

- Mi van? – kérdeztem.

- Mi lenne, ha elmennénk valamit inni? – kérdezte. Nagy szemekkel néztem rá.

- Te még mindig inni akarsz? Hülye vagy? – nevettem el magam.

- Még egy plusz nem árt meg… - mondta egy vigyorral, majd óvatosan Billék felé sandított, és fellélegzett.

- Jól vagy? Minden rendben? – kérdeztem Tomtól aggódva.

- Persze, jól vagyok. – mosolygott.

- Azt hiszem, nem kell ide már semmilyen alkohol… - mondtam. Ekkor Bill hangját hallottam meg közvetlen mögöttem.

- Mehetünk? – kérdezte. Igencsak feldúltnak tűnt, amit nem tudtam mire vélni, hiszen 10 perce még semmi baja sem volt.

- Persze. De… - mondtam, de nem tudtam befejezni, mert megfogta a csuklóm és az ajtó felé indult.

- Tom, megtennéd… - vetett Bill egy futó pillantást Tomra, de az közbevágott.

- Persze, hogy meg. Menjetek csak! – mosolyogott Tom. De ahogy elfordult, el is tűnt a mosoly az arcáról, és Andreas felé vette az irányt.

- Andreas! – kiáltotta, ahogy közeledett felé.

- Igen? – nézett rá a szőke meglepetten.

- Miért pont Vivienne? – kérdezte Tom.

- Mi? Mi van? – nézett Andi. Még nem volt teljesen józan, és most volt a belassulás fázisában is, úgyhogy nem nagyon vágta a dolgokat.

- Tudod nagyon jól. Miért pont Vivienne-t kellett Billnek lesmárolnia? – kérte számon a gitáros.

- Hát mert… nem tudom, ahogy körbenéztem, rajta akadt meg a szemem. Miért? – kérdezte értetlenül.

- Azért, mert neki mindig is tetszett Bill. És ahogy néhány perccel ezelőtt az bebizonyosodott, a csajnak ennél a kis „tréfánál” nem is kellett több. Kb. öt perce akarta lekapni az öcsémet, és nem lehet az alkoholra fogni, mert a csaj full józan, egész éjjel alig ivott valamit. – magyarázta Tom, akiben egyre csak ment fel a pumpa.

- Jó de… de én ezt honnan tudhattam volna? – kérdezte Andreas. – Nem az én baráti körömbe tartozik, hanem a tiétekbe…

- Nos, a jó hír, hogy most már a miénkbe sem fog… ezek után… - füstölgött Tom. – Komolyan mondom, ha emiatt a kis picsa miatt Bill meg Nic összevesznek, nem tudom, mit csinálok vele… - mondta Tom összeszorított fogakkal, azzal sarkon fordult, és egyenesen Vivienne felé vette az irányt, aki az ajtó felé tekingetett.

TOP 10 songlist

2011-01-24T11:53:00.000+01:00

Nos igen, szerdáig itthon vagyok, mert enyhén szólva meg vagyok fázva. Végülis kb. csak annyira köhögök, hogy bekönnyezik a szemem és nem kapok utána levegőt, de nem gáááz -.-

Unaloműzésképpen leírom az aktuális kedvenc dalaimat, amiket mostanában egy csomószor meghallgatok.

1. Bruno Mars - Grenade

2. Tokio Hotel - Hurricanes and Suns

3. Fluor - Mizu

4. Killerpilze - Am Meer

5. Beatrock Project & Junior Bodnár Attila - Ilyen a sors

6. Sunrise Avenue - Welcome to my life

7. Hurts - Wonderful life

8. Lady Gaga - Bad romance

9. Puskás Peti - Léggömb

10. McFly - Party girl

139. rész

2011-01-23T16:10:00.001+01:00

- Na, gyerünk lányok! Bizonyítsátok is be, ne csak a szátok legyen nagy! – mondták a fiúk. Az érintettek összenéztek, majd mind egy emberként vették a pult felé az irányt, ahova a srácok vigyorogva emelték fel őket.

Én rögtön Billt kerestem a tekintetemmel, de mire megtalálhattam volna, valaki hátulról megfogta a derekam, készen arra, hogy felemeljen.

- Hé, veszed le a kezed rólam! – kiáltottam, és az illető felé fordultam. Nos, kissé meglepett a látvány, hiszen nem valamelyik srác, hanem Bill állt mögöttem széles vigyorral.

- Te meg mire készülsz? – kérdeztem tőle.

- Felteszlek a pultra. – válaszolt vigyorogva.

- Minek? Ilyenkor bezzeg nem kapsz féltékenységi rohamot? – kérdeztem.

- Hát öhm… nem. – mondta.

- Na szép… Egyébként miből gondolod, hogy én felmegyek oda? – tettem karba a kezem.

- Nincs más választásod. – mondta, és magához húzott.

- Mi az, hogy nincs? – húztam fel az egyik szemöldököm. – Szívem, ha annyira látni akarsz a pulton táncolni, akkor szólj, amikor csak akarsz, otthon megcsinálom én neked, de ne itt már… - mondtam, és szétnéztem. Hát igen… a többi csaj már elkezdett táncolni, mire néhány srác – Tommal az élen – elkezdték kiabálni, hogy kezdjenek el vetkőzni…

- Vetkőzni meg aztán végképp nem fogok… - ellenkeztem. Erre Bill egyéb válasz helyett egy mozdulattal felemelt a pultra, majd egy hatalmas vigyorral ő is beállt a „közönségbe”. Egy gyilkos tekintetet vetettem rá, majd beletörődve a helyzetbe, igyekeztem magam átadni a zenének és az egész őrült hangulatnak. Igazából, nálam az egész pulton táncolósdi csakis kizárólag Billnek szólt, és ezt igyekeztem is folyamatosan érzékeltetni vele. Csak Rá néztem, csak Neki táncoltam és csak Neki „vetkőztem”.

Na persze a kis „show” végére igencsak felforrt a hangulat, a lányok többségén is csak néhány ruhadarab maradt. De még mielőtt az egész befejeződött volna, és még mielőtt én is túlságosan alulöltözöttnek tekinthető lettem volna, Bill odajött a pulthoz, és leemelt róla.

- Na mi az? Mégis elkapott a féltékenységi roham? – kérdeztem mosolyogva.

- Viccelsz? Totál kész vagyok… minden értelemben… - suttogta, miközben a keze lejjebb csúszott a derekamról. Elmosolyodtam. Vettem a célzást. Megfogtam a kezét, és a mosdó felé indultam. Odaérve Bill bezárta az ajtót, majd rögtön egymásnak is estünk…

- Boldog… szüli… napot… még egyszer! – nyögtem ki két sóhaj között, és mosolyogva rá néztem.

- Ez az… eddigi legjobb. – mondta Bill, és megcsókolt…

Nem sok idő múlva visszatértünk a többiekhez. Már senki nem táncolt sehol, hanem mindenki egy kört alkotva ült a terem közepén.

- Áh, épp jókor! – szólt oda Andreas.

- Miért? Mit találtatok ki? – kérdeztük, miközben mi is helyet foglaltunk.

- Üvegezés. – kurjantotta Georg.

- Na ja. Bár… ahogy így elnézem a kielégült fejeteket, ti már nehezen tudnátok tetőzni a hangulatot… - nézett ránk Tom kaján vigyorral.

- Végülis… most minek tagadjam? – vonta meg a vállát Bill vigyorogva, és a kezét a combomra tette, mire én a kijelentésére megcsaptam a karját, de már én is csak vigyorogni tudtam. A társaság fele erre vigyorogva nézett össze.

- Akkor kezdjük is! – kiáltotta Andreas, és megpörgette a vodkás üveget.

Ezzel persze elkezdődött a folyamatos szívatások és kárörvendő kajacok vagy éppen a tapsviharok sorozata. Már jó ideje tartott a játék, a ruhadarabok is kezdtek hullani az emberekről, amikor az üveg – már nem előszörre - pont Billre mutatva állt meg.

- Ajjaj… - vigyorodott el Bill.

- Ajjaj, bizony ám… - mondta gonoszan Andreas, mert hihetetlen módon az előbb megint őt szívatták, így ismét pörgethetett…

- Hmm… vajon mit is kellene neked kitalálni? – vágott gondolkodó fejet Tom is.

- Ó, én már tudom! – húzta még szélesebbre a száját a szöszi. Mindenki feszült figyelemmel várta Andreas ötletét, hiszen egyértelmű volt, hogy valamit úgyis velem kell majd csinálnia.

- Nos, tudom, hogy mindenki azt gondolja, hogy olyan feladatot fogok mondani neked, amiben Nicole is szerepel… - kezdte vigyorogva, mire Bill rám nézett. – csakhogy… pontosan ezért nem olyat találtam ki. – folytatta gonoszan Andi.

- Gyerünk már, ne csigázz! – szólt be neki Bill.

- Rendben. Most kiderül, hogy mennyire is vagy bátor… Tehát, a feladatod az, hogy valamelyik csajt meg kell csókolnod. De úgy igazán. – vigyorgott Andreas, és nyilvánvalóan büszke is volt magára, Bill és a többiek meglepett reakcióit látván.

- Ezt nem gondolod komolyan. – nézett rá Bill.

- Dehogyisnem, nagyon komolyan gondolom. – mondta Andi. – És a lányt sem te fogod kiválasztani…

Bill csak nézett rá, majd körbehordta a tekintetét a társaságon. Mindenki kíváncsian várta, hogy vajon megteszi-e vagy sem. Végül rám nézett.

138. rész

2011-01-02T15:29:00.001+01:00

- Ez az, David. Most így Billnek a végén még nem lesz energiája kufircolni Nic-kel. – mondta Tom vigyorogva, mire Bill megcsapta a karját.

- Ugyan már fiúk! Ne hisztizzetek, nem kislányok vagytok! Munka van és kész. – mondta David.

- De mikor mehetünk már végre el? – folytatta Bill. David ránézett az órájára, ami pont annyit mutatott, hogy indulniuk kellett.

- Most. – állt fel a székéből. – Na, gyerünk, gyerünk! Nem indulni akartatok?

- Öh… de… - mondták az ikrek, mert meglepő volt ez a hirtelen váltás David részéről. De nem érdekelte most őket, örültek, hogy végre szabadulnak a munka alól. Beültek az autóba, és 15 percnyi út után a testőr leparkolt egy szórakozóhely mellett, ami viszont úgy tűnt, mintha teljesen üres lett volna.

- Mintha senki nem lenne itt. Máskor akkora tömeg szokott lenni. Hát komolyan, pedig mégiscsak Amerikában vagyunk, ennek nem így kellene lennie. – panaszkodott Tom.

- Na, a partyarc megszólalt. – vigyorgott Bill. – Egyébként, David, most miért ráncigáltál el még ide is? Nem vol… - csakhogy a Davidhoz intézett mondatát már nem tudta befejezni, mert ekkor léptek be a helyiségbe, ahol kedves, ismerős arcok mosolyogtak rájuk egy hatalmas „Boldog születésnapot”-tal.

- Na, meglepődtetek? – kérdezte Andreas a hozzá szokásos óriási vigyorral az arcán.

- De még mennyire! – mondták az ikrek egyszerre, és sorban elkezdtek mindenkit ölelgetni.

- Anyaa! – repültek anyukájuk elé. Ezalatt mi Andreasszal elégedetten egymásra néztünk, hiszen sikerült a meglepetés, és az ikreknek totál boldog fejük volt.

A következő két óra tortázással, pezsgőzéssel, és beszélgetéssel telt. Ezután a felnőttek úgy döntöttek, hogy hagyják a fiatalokat, hadd tombolják ki magukat, hiszen ez az ikrek születésnapján már hagyománnyá vált.

- Öhm… említették anyudék ezt a hagyomány-dolgot… - fordultam Bill felé.

- Mi van vele? – kérdezte.

- Háát, ahogy elnézem itt a népet, ez a hagyomány nem takar mást, mint a hihetetlen mennyiségű alkoholfogyasztást, kvázi a totál taccsra ivást. Mondd csak, jól gondolom? – kérdeztem. Erre ő zavartan elkezdte vakargatni a tarkóját, majd elvigyorodott.

- Nem fogok hazudni: pontosan így van, ahogy te az előbb elmondtad. – vigyorgott.

- Uram, segíts… - néztem felfelé.

- Mi az? Te is fogsz inni. – huppant le a másik oldalamra Tom.

- Na jó, de nem akarom magam kiütni. – mondtam.

- Semmi baj, megtesszük azt mi helyetted is. – vigyorgott a gitáros. – Ugye Bill?

- Sajnálom Nic, de nem törheted meg a hagyományt. – robogott oda Andreas is. Felváltva néztem egyikről a másikra, mire egy sóhajjal válaszoltam.

- Oké, nekem aztán nyolc, amíg senki nem akar lehányni. – mondtam. Erre Bill még jobban elvigyorodott, és egy hosszú csókot nyomott a számra.

- Most pedig célozzuk meg a pultot! – mondta Andreas.

Éjfél utánra már mindenki igencsak jól érezte magát, sőt Georgon meg még néhány srácon látszott, hogy nekik már nem igazán kellene több alkoholt inniuk…

- Naa, Nic! Légyszii, még ezt! – kérte Andreas.

- De nem, hányszor mondjam még, hogy nem kellene még egy tequilát lehúznom? – mondtam ellenezve.

- Ugyan már, ne légy ennyire szentlélek! – legyintett Tom. Ugyanis kb. mindenki ott volt körülöttem és próbáltak rábeszélni még néhány felesre.

- Persze, de nem értitek, hogy nem akarok négykézláb vánszorogni? – néztem rájuk.

- Hagyjad már, lassan a társaság fele azt teszi… - vigyorgott Gustav. Billre néztem. Ő ugyanúgy vigyorgott. Hát igen, benne is volt már néhány feles…

- Jól van. De ha hülye leszek, azt senki ne merje tőlem számon kérni másnap. Értve vagyok? – néztem körbe, mire mindenki hevesen bólogatott.

- Bill? – kérdeztem.

- Oké, persze. Amúgy is mindenki kész van, nem lesz semmi sem számon kérve senkin. – mondta.

- Hát akkor… egészség! – mondtam, majd felhajtottam az italt, amit mindenki egy nagy tapssal jutalmazott.

Fél órával később a fiúk elkezdték azzal cukkolni a lányokat, hogy semmi esetre sem mernek a pulton táncolni és közben vetkőzni. Persze olyan illuminált állapotban egyértelmű volt, hogy simán belemegy minden csaj, már csak azért is, hogy megmutassák, nem most lettek kisiskolások…

Happy New Year!

2011-01-02T15:16:00.000+01:00

Oké, tudom, hogy kicsit megkésve, de mindenkinek boldog új évet szeretnék kívánni! =)
Sajnos hosszú volt a szilveszter éjszaka, beleértve a tegnapot is... De a fejfájáson, fáradtságon és a lázon mára legalább már túl vagyok. xD Nos igen, érdekes egy szilveszter volt, az tuti. De több ilyet azért nem szeretnék :S
Na mindegy, nem is részletezem, hogy mi történt, azt inkább meghagyom magamnak... xD

Sajnálom, hogy egész szünet alatt egy rész sem volt, de igazából alig ültem gépnél, vagy ha mégis, akkor sem az írással foglalkoztam. Most viszont van egy rész, azt felteszem, véleményeket pedig majd kíváncsian várok. =)

Merry Xmas everyone!

2010-12-24T16:39:00.003+01:00

Ezúton is szeretnék minden kedves olvasómnak kellemes ünnepeket kívánni! =)

Alex Band - Only One

2010-12-22T23:08:00.001+01:00

Annyira imádom ezt a számot, olyan gyönyörű szövege van, engem nagyon megfogott. =)

Csak, hogy legyen valami :D

2010-12-19T17:12:00.001+01:00

Nos, kezdem unni ezeket a nyomorékokat a chatben, de mindegy.
A lényeg, hogy NEM FOGOM abbahagyni a történetet, amíg én nem akarom.
Az olvasóimnak, akik TÉNYLEG azért járnak ide, mert tetszik nekik a történet, üzenem, hogy sok pihenést a szünetre! De addig még úgyis teszek részt ;)

Ja igen, a videót meg csak azért, mert szeretem Marilyn Mansont :D

137. rész

2010-12-11T22:15:00.000+01:00

- Jaj, nem, Bill! Nem az a bajom, hogy elmondtad. Ennek örülök, mert már annyit hazudtatok miattunk, és így akkor most már végre nem kell. Meg azt is tudom, hogy te már kezdettől fogva szeretted volna elmondani, de miattam nem tetted, mert féltettél. És igazából azért sem haragszok, hogy most nem szóltál miatta. – mondtam.

- De akkor most miért vagy ilyen dühös? – kérdezte.

- Nem tudom. Az idegesített fel, hogy ugye megtudtam az interneten, alig vártam, hogy visszaérj, hogy ezt te is elmagyarázd. Gondoltam, nem nekem kell majd kiszednem belőled. És annyira kiidegelt, hogy több mint fél óra célozgatás után is húztad. – mondtam, mire Bill elkezdett nevetni.

- Most meg min nevetsz? – kérdeztem.

- Direkt nem mondtam. Szinte biztos voltam benne, hogy már tudni fogsz róla, mire visszaérek, és kíváncsi voltam, hogy meddig bírod ki, hogy ne kérdezz rá. – mondta nevetve.

- És én most komolyan ezért idegeltem fel magam? – kérdeztem felháborodva.

- Nos igen, nagyon úgy tűnik. – mondta vigyorogva, miközben magához húzott és átölelt.

- Te kis szemét! – mondtam nevetve. – Azt a vázát is majdnem földhöz vágtam mérgemben miattad…

- Igen, láttam, hogy nem sok kellett hozzá. – vigyorgott. – De ugye akkor nem haragszol?

- Nem, persze, hogy nem. – mosolyogtam, és megsimogattam az arcát.

- De azért azt elmondod, hogy miért pont most döntöttél úgy, hogy elmondod? Meg egyáltalán, mit szóltak az emberek? – kérdeztem.

- Nos, tudod… mióta itt vagyunk kint, annyira hiányoztál. És minden egyes interjún, amin részt veszünk, megkérdezik, hogy van-e barátnője valamelyikünknek… És már egyszerűen elegem volt. Nem tudtam tovább azt hazudni, hogy nincs, amikor igenis van, és basszus, nem gyengén vagyok belezúgva. – mondta teljesen őszintén, mosolyogva. Annyira édes volt, és egyértelmű, hogy az előbbiek mennyire szívből szóltak. Sikerült is meghatódnom, és könnyes szemekkel bújtam oda hozzá.

- Hidd el, te is rendesen elvetted az eszemet. – mosolyogtam, majd megcsókoltam.

- Na és mit gondolsz, mit szóltak az emberek? – kérdezte utána egy vigyorral.

- Hát öhm… ez az elégedett vigyor mindent elárul. – nevettem el magam.

- Annyira vicces volt, amikor szabályosan leesett az álluk. – mesélte önelégülten.

- És nem akadtak ki azon, hogy ennyi ideig konkrétan hazudtál? – kérdeztem.

- De, biztos. Csak azt nem említették. Arra majd a rajongók fognak kibukni, de sajnálom, nekem is kell, hogy legyen magánéletem. Nem várhatják el, hogy életem végéig egyedül legyek, csak azért, hogy ők örüljenek maguknak. Bőven elég, amit kapnak belőlem a színpadon, meg szinte mindenhol máshol. Na mindegy… A lényeg, hogy a riporterek viszont mindent megpróbáltak kiszedni belőlem. Nos, annyit megtudhattak, hogy fél éve vagyunk együtt. – mondta.

- És azt elmondtad, hogy nem is vagyok David unokahúga? – kérdeztem. Bill elmosolyodott.

- Azt nem. De várj, hadd fejezzem be. – mondta, mert közbe akartam szólni. – Tehát, azért, mert egy: jobb, ha azt hiszik, hogy David unokahúga vagy, mert így óvatosabbak. Téged közvetlenül nem, csak maximum Davidot fogják támadni. És itt jön a kettő: David sem engedte, ugyanezen a véleményen volt, mint én. Ő is és én is úgy gondoljuk, hogy így jobban jársz, ugyanis ha mondjuk egyedül sétálnál Németországban vagy bárhol, kisebb az esélye, hogy bajod esik. Persze így is nagyon-nagyon féltelek, de azért szerintünk így bizonyos mértékkel biztonságosabb. – mondta.

- Ééértem. – mondtam elnyújtva a szót. – De hogy-hogy David belement?

- Hát… látta ő is, hogy a sok hazudozás már nem sokáig működött volna. Már több eset is volt, amiért igencsak hazudnunk kellett. Például a Comet-en történtek is… Egyszerűen ennek most jött el az ideje. – fejezte be mosolyogva, én pedig bólintottam.

***

- Az ikreket most akkor ugye feltartja David? – kérdezte este Andreas, amikor már majdnem mindennel készen álltunk. Béreltünk egy helyet, ahol a kis összejövetel meg lesz tartva.

- Igen, pontosan 21:00-ra fognak ideérni. – mondtam.

- Huhú, el tudom képzelni, hogy az ikrek most mennyire haragudhatnak Davidra, hogy a szülinapjuk estéjén sem hagyja őket békén. – vigyorgott kárörvendően Georg.

- És hogy örül neki… - nevettem el magam Georg megjegyzésén.

- Itt van a torta is, drágám. – tette le az asztalra Simone. Hálával teli pillantással nézett végig rajtunk. Örült, hogy fiai születésnapján idén is együtt lehet velük, amit most Andreasszal az élen nekünk köszöntek meg.

***

- David, most komolyan. Miért vagy ilyen kegyetlen? A szülinapunkon is itt tartani egész este? – nyafogott Bill.

Wieder...

2010-12-09T18:55:00.001+01:00

Nos, néhány hete ismét hajlamos vagyok a depresszióra, amiből már kurvára elegem van. A sulival is kellőképp meggyűlik a bajom, ma kémia doga után pedig alkottam egyet, amit most meg is osztok itt veletek. Azt hiszem, ebből le lehet következtetni, hogy mostanában milyen a lelki állapotom. És bocsánatot kérek mindenkitől, hogy olykor-olykor rakok fel az életemmel kapcsolatos dolgokat is, ami egyébként így áttekintve szinte mindig negatív érzelmeket sugároz... de muszáj kiírnom magamból. Így sem biztos, hogy jobb lesz, sőt. Ettől ugyanis a problémáim természetesen nem oldódnak meg, de legalább nem tartom magamban olyan intenzíven, mint eddig.
Na de nem is írok többet, a kis szövegecske elmondja helyettem... Németül írtam, az esetleges helyesírási hibákért pedig elnézést kérek.

Ich steh hier jetzt bei meinem Grabstein

Und ich denke an die wunderschöne Momente,

In denen ich glücklich war.

Jetzt bin ich allein und so einsam.

Ich schau mich um und

Ich will hier einfach nicht mehr sein,

Weil diese Welt so schrecklich ist.

Ich hasse sie.

Ich kann nicht mehr hier sein,

ich will weg von dieser Welt.

Ich glaube, dass die Zeit jetzt kommt

Und ich ziehe meine Flügel und dann fliege ich wieder in den Himmel.

136. rész

2010-11-28T00:15:00.000+01:00

Ő csak egy vigyorral válaszolt, mire nevetve megcsóváltam a fejem.

- Na jól van, most megyek. Csak hajrá az interjún! – mondtam, azzal fordultam is az ajtó felé.

- Reméljük, minden jól fog menni… - mondta Tom is.

Egy óra múlva a srácok már mindannyian az interjún ültek, mialatt én a hotelszobában ültem a laptopom előtt, amikor igencsak furcsa üzenetet láttam meg egy internetes portálon. De nem volt elég az az egy, hanem utána sorban jelentek meg az újabb és újabb üzenetek, folyamatosan bővülve. Először csak nevettem rajta egyet, de tovább olvasva őket előbb furcsálltam, majd ledöbbentem, és semmit sem értettem. Leesett állal és tágra nyílt szemekkel néztem a kijelzőt, és semmit sem értettem. Mivel az üzenetek és az infók csak gyűltek és meglepően pontosodtak, úgy döntöttem, hogy inkább kikapcsolom, mert erre magyarázatot akarok. És erre csak egyetlen egy valaki tudhatta a pontos választ. Az a személy pedig nem más, mint aki jelen pillanatban is egy interjún ül, és a neve Bill Kaulitz.

Végül úgy döntöttem, hogy megpróbálom Billt nem lerohanni a fejemben kavargó kérdésekkel, hanem majd picit finomabban rátérni a témára. Az persze már kérdéses volt, hogy sikerül-e vagy sem…

A fiúk másfél óra múlva értek vissza a hotelbe. Bill fülig érő szájjal nyitott be a szobába.

- Meg is jöttünk, kicsim! – csukta be maga után az ajtót ezer wattos mosollyal.

- Sziaa! Wow, mennyire virul a fejed… Pedig interjúk után nem szoktál ilyen vidám lenni… - mentem oda hozzá mosolyogva, de persze próbáltam magamba fojtani a szóáradatot, ami már nagyon készült kitörni.

- Hát ez most egy nagyon jó interjú volt. – mondta bujkáló mosollyal, és magához húzott.

Beszélgettünk tovább, de húsz perc elteltével sem közölt velem Bill semmit, miközben változatlanul virult a feje. Én viszont már nem bírtam tovább, hát belekezdtem a kertelésbe.

- Mostanában annyira elegem van az internetből… - kezdtem panaszkodó hangnemben, ás Billre sandítottam, hogy levágja-e.

- Na, hogy-hogy? – nézett rám érdeklődőn.

- Tudod, hogy az interneten terjed a legtöbb és legostobább pletyka… - folytattam. Bill udvariasan figyelt, de észrevettem, hogy megrándult a szája széle. Szóval sejti, hogy valamit tudok, de nem értem, miért nem mondja el. Miért húzza ennyire?

- Tudsz róla, hogy megint felröppent rólad egy újabb pletyi? Komolyan mondom, egyvalaki kiírja egy közösségi portálra a kis agyszüleményét, a fél világ meg elhiszi neki. És ha ez nem elég, akkor ugye, mint általában, még szépen ki is fényezik az alap hazugságot… - írtam körbe, feszülten várva Bill reakcióját.

- Igen, de ez nemcsak az interneten van. Na persze így tényleg pillanatok kérdése, hogy az egész világ tudjon egy-egy dolgot, ha hazugság, ha nem… - mondta teljesen normálisan. Pedig most már a szeme mindent elárult. De én már nem bírtam tovább húzni.

- Nem is érdekel, hogy most éppen miket írnak rólad? – kérdeztem, már kissé idegesen, mert egyszerűen nem tudtam felfogni, miért húzza az időt, miért nem mond semmit.

- Nos, általában nem szokott érdekelni… - mondta, mire azt hittem, hogy leütöm a vázát az asztalról, de mielőtt ezt megtehettem volna, folytatta:

- De ha már ennyire akarod, hogy tudjam, akkor csak mondd. Látom, téged eléggé feldúlt… - állapította meg, és sejtelmes mosollyal várta, mit fogok mondani.

- Hát igen, mondhatni… Nem tudom, de nekem ijesztően valósnak tűntek ezek a bizonyos „hazugságok”. És egyszerűen elképzelni sem tudom, hogy hogy tudott bárki is így beletrafálni, pusztán hazugságból… - mondtam, egyenesen a szemébe nézve, jelezve, hogy most már nem ártana, ha ő maga mondaná el a pontos „hazugságot”.

- Nos, nem nehéz, ha mondjuk biztos forrásból tudják… - mondta Bill vigyorogva, mert látta, hogy mindjárt elkezdek kiabálni. – Oké, oké… csak ne legyél ideges.

- Ennél jobban, már nehéz lenne… - mondtam a szememet forgatva. – Szóval, miről is felejtettél el nekem beszámolni? Ó, várj, várj! Valami mintha rémlene… nem is tudom, talán arról, hogy ma csak úgy simán, engem meg sem kérdezve bejelentetted, hogy együtt vagyunk? – tettem karba a kezem, és várakozóan néztem rá.

- Jól van, nyugi… - nézett Bill nagy szemekkel. – Talán mégsem kellett volna?

- Figyelj… nekem nem az a bajom, hogy elmondtad. A te szíved joga, hogy mit osztasz meg az emberekkel… - kezdtem, de Bill félbeszakított.

- Héhé… állj meg egy picit, nincs teljesen igazad. Azért ez rád is tartozik, és hidd el, ha nem lettem volna biztos, hogy nem fogsz érte kiborulni, akkor eszem ágában sem lett volna elmondani. Bár… ahogy így most elnézlek, lehet, tényleg be kellett volna fognom… - mondta elszomorodva.

135. rész

2010-11-19T19:24:00.000+01:00

Ahogy a nyár, úgy a lelki fájdalmaim is kezdtek elmúlni, amiket persze újabbak követtek. Billék az augusztus elérkeztével ismét elutaztak az amerikai kontinensre, amit a hetek múlásával egyre nehezebben éltem meg. Az őszhöz érve sajnos azt kellett megtapasztalnom, hogy, mivel a fiúk bandája az Egyesült Államokban egyre nagyobb népszerűségnek örvendett, így ezáltal Billnek egyre kevesebb ideje maradt arra, hogy velem ugyanúgy tartsa a kapcsolatot, mint eddig.

Az ikrek szülinapja alkalmából David kivételesen megengedte, hogy elutazzak hozzájuk néhány napra, aminek nagyon örültem. Az út alatt nem is sejtettem, hogy másnapra bizonyos szinten felfordul a világ körülöttünk…

Este, amikor Bill visszajött a hotelszobába, láttam rajta, hogy nagyon izgatott, és emellett folyamatosan mosolygott.

- Bill, szívem. Meg szabad tudnom, hogy miről folyt a többiekkel a társalgás, hogy most ennyire fel vagy villanyozva? – kérdeztem kíváncsian, miközben hátulról gyengéden átfontam a kezeimet a mellkasán.

- Persze, de nem most. – fordult felém nagy titokzatossággal, majd a mutatóujjával megtámasztotta az államat, és lágyan megcsókolt.

- De ha nem most, akkor mikor? Nagyon kíváncsivá tettél… - néztem rá hatalmas, kiskutya szemekkel.

- Majd holnap. – mondta mosolyogva. – Tudod, minden évben olyan jól sikerül a szülinapunk Tommal, de az idei számomra még különlegesebb lesz, mint az eddigi.

- Hűha, vajon mit tervezel… - mondtam csodálkozva, de mosolyogva.

- Mint, mondtam, hamarosan megtudod. – mondta.

Az este folyamán még próbáltam finoman kiszedni belőle a dolgot, de természetesen nem sok sikerrel. Ahányszor utaltam rá, ő annyiszor terelte a témát mosolyogva, így végül feladtam…

Reggel korábban keltem fel, mint Bill. Felkönyököltem az ágyon, és mosolyogva néztem, ahogy mélyeket szuszog. Ahányszor csak ránéztem, a szívem csordultig telt szerelemmel. Most, hogy egy hónap után újból itt volt mellettem, egyszerűen nem tudtam másra koncentrálni, csak arra, hogy együtt vagyunk, hiszen ez alatt a néhány nap alatt is, míg itt vagyok, szinte egész nap távol vannak, és különféle interjúkra járnak. Annyira hiányzott az elmúlt időszakban a közelsége, a szeretete. De ma is hiába van szülinapja, a délelőtt folyamán még interjúznia kell a többiekkel, és csak azután lesz ünneplés. Estére az ikrek Georgéktól és tőlem, Andreas főszervezésével persze, egy kis meghitt, családi összejövetelt „kapnak” a szüleikkel és a közeli rokonaikkal. Remélhetőleg nem sejtenek semmit az estére nézve… na persze én sem sejtek semmit a közeljövővel kapcsolatban, ami igencsak őrült és következményes lesz…

Nem sokkal később kedvesen ébresztgetni kezdtem Billt, hogy majd időben el tudjon készülni az interjújukra.

- Bill, édesem! Reggel van, lassan kelj fel… - simogattam az arcát. Nem kellett néhány másodpercnél több, hogy mosolyogva rátegye meleg, puha kezét az enyémre, és mosolyogva kinyissa a szemét.

- Boldog születésnapot, drágám! – mondtam mosolyogva.

- Köszönöm szépen, hercegnőm! – ült fel mosolyogva, és megölelt, majd megpuszilt.

Mivel az ikreknek szokásuk egymást pontban éjfélkor felköszönteni, így nem rohant Bill Tomhoz, hanem neki fogott készülődni. Én viszont addig átmentem Tomhoz, mert én még nem köszöntöttem fel. Kopogtam az ajtaján, majd amikor hallottam, hogy szabad, benyitottam.

- Jó reggelt! – köszöntem mosolyogva.

- Neked is! – fordult felém ő is hasonlóképp, miközben épp a sapijait válogatta. – Mi a helyzet, kiscsaj?

- Minden rendben. – mosolyogtam. – Neked pedig nagyon boldog születésnapot!

- Oh, köszönöm szépen! – ölelt meg mosolyogva. – És mondd csak… nem vagy ideges? – kérdezte.

- Már miért lennék? – néztem rá megütközve.

- Hát tudod, az interjú miatt… - magyarázta.

- Amiatt én miért lennék? – kérdeztem. Tom csak nézett értetlenül, majd hirtelen változott az arckifejezése, és csak bólogatott magában.

- Tom… mi történt? – kérdeztem.

- Nem, nem… semmi. – mondta gyorsan. Ezek szerint Bill nem mondta meg nekem, hogy mit tervez mára, gondolta Tom. Így duplán kíváncsi lesz a reakciókra… de végül elmosolyodott. Tudta, hogy Billnek ez mennyit jelent, és bármit hajlandó megtenni az öccse boldogságáért, ezért az elkövetkezendő időszakot is türelmesen, nyugalommal fogja végigcsinálni.

- Komolyan Tom… nem tudom, hogy mi van veletek. Bill is egyfolytában csak mosolyog magában, de semmit nem mond. – csóváltam a fejem.

- Én nem mondok semmit. – mondta vigyorogva.

- Reménytelenek vagytok mind a ketten. – nevettem el magam. – De azért szeretlek ám mindkettőtöket. Tudod, olyan, mintha a bátyám lennél. – mondtam mosolyogva.

- Ez megtisztelő. – mosolygott. - Csak akkor van baj, ha Bill is olyan, mert az már vérfertőzésnek minősül… - vigyorodott el a végére.

- Istenem, Tom. Megint kezded a fárasztó hülyeségeidet? – kezdtem el nevetni.

134. rész

2010-11-14T10:03:00.001+01:00

- Hát jó. De akkor ígérd meg, hogyha rosszabbul leszel, akkor azonnal szólsz. Ha kell, a koncert közben. – mondta Bill.

- Persze, majd befutok a színpadra, nem? – mondtam, Tom meg „diszkréten” nevetett egy kisebbet…

- De ne szórakozz, komolyan mondom. – fogta meg a kezem.

- Rendben, szólok. – mondtam egy sóhajjal. – De úgyse lesz már addigra semmi bajom.

És igazam is lett, egy óra múlva már el is felejtettem a reggeli rosszullétet. Ám amikor másod- és harmadnap is megismétlődött, Billnek már minden baja volt, és fél órája pattogott az orvosért.

- De nem kell orvos, értsd meg. – mondtam.

- Nic figyelj, mi van, ha valami más bajod van? – kérdezte, az ágyon ülve, tök komolyan. Mielőtt válaszolhattam volna neki, az ajtón természetesen most is, mint általában, Tom kopogás nélkül robogott be, és visszakérdezett helyettem.

- Mondjuk, hogy terhes? – nézett Billre, majd rám, és várakozóan karba tette a kezét. Bill bólintott. Erre sóhajtottam egy nagyot, majd belekezdtem.

- Nem vagyok terhes. – mondtam.

- Honnan tudod olyan biztosan? Minden jel arra utal… – mondta Tom.

- Mert tudom, hogy nem vagyok. – jelentettem ki.

- De miért vagy ebben ennyire biztos? Jobb lenne, ha inkább elmennénk egy orvoshoz… - mondta Bill is.

- Arra semmi szükség. Nézzétek, megnyugodhattok mind a ketten, nem vagyok terhes és nem is leszek… - ültem le velük szemben a fotelbe, de Tom közbevágott.

- De lehet, hogy az leszel, még, ha nem is akarod, hiszen véletlenek mindig vannak… - mondta Tom.

- Tom szívem, ha nem szakítottál volna félbe, akkor ezt a kérdést meg is spórolhattad volna… Hidd el, biztosan tudom, hogy nem leszek terhes, mert egyszerűen nem lehetek az. Soha nem is fogok teherbe esni, az orvos mondta. – közöltem vele, majd Billre néztem. Ő csak kifejezéstelen arccal nézett rám.

- Bill… köztünk vagy még? – kérdeztem tőle, mert mintha nagyon nem ott járt volna.

- Mi? Persze… - rezzent össze.

- Szóval a lényeg, hogy nem leszek 16 évesen anyuka… és később sem… - mondtam, de a végére elhalt a hangom, és lehajtottam a fejem.

- Na jó, azt hiszem… azt hiszem, hogy én most megyek… van egy kis elintéznivalóm… - mondta Tom, majd kisomfordált a szobából.

- Bill… ennek most örülnöd kellene. – ültem le mellé.

- Persze, tudom. Nem is az, csak… - mondta, de nem fejezte be a mondatot.

- Csak? – kérdeztem.

- Csak… nem tudom… annyira különös érzés volt azt hallani, hogy soha nem lehet kisbabád… Én… én már tényleg kezdtem azt hinni, hogy terhes vagy. – mondta, és rám nézett. Az arcát fürkésztem kíváncsian, majd megkérdeztem:

- Miért? Ha most az lennék, akkor mit csinálnánk?

- Nem tudom. Fogalmam sincs. Kitaláltuk volna a megoldást, tudom. – mondta, de olyan fura volt a viselkedése.

- De ugye nem szakítottál volna? – kérdeztem félve.

- Ugyan, dehogyis! – ölelt magához. Ekkor viszont sajnos eltört nálam a mécses, és rám jött a csendes zokogás. Bill nagyon jól tudta, hogy ez miért van, és csak még jobban ölelt magához, és próbált megnyugtatni.

- Azt mondta, hogy így születtem, minden a genetika hibája… - szipogtam néhány perc múlva még mindig Bill nyakába.

- Jaj kicsim, elképzelni sem tudom, hogy mit érezhetsz, mert egy nő részéről teljesen más ez a gyerekhez való kötődés, mint egy férfinál. De nyugodj meg, én itt vagyok veled, vigyázok rád. – mondta ő is már-már elcsukló hangon, hiszen annyira sajnált, látta, hogy ez a hír milyen rosszul érintett.

- Tudom, hogy itt vagy, és ezt nem győzöm nap, mint nap megköszönni az égnek. Fogalmam sincs, hogy mi lenne velem mostanra nélküled… - mondtam, és könnyes arccal ránéztem. A szemében láttam, hogy valami még nagyon érdekli, de nem akarja szóvá tenni.

- Bill, mit szeretnél még kérdezni? – néztem rá.

- Csak azt, hogy… hogy, mióta tudod ezt? – kérdezte óvatosan.

- A szülinapom előtt néhány nappal közölte velem a doki. Tudod, amikor arra a három napra hazautaztam két hete. – mondtam szipogva.

- Akkor így már teljesen világos, hogy miért voltál a telefonban is meg utána is olyan letört… Oh, Istenem… - sóhajtotta, majd újból szorosan magához ölelt.

133. rész

2010-11-06T22:43:00.001+01:00

Eltelt a három hét, mialatt naponta többször is beszéltem Billel, mindig mesélt az ottani dolgokról, hogy minden jól megy, de már alig várja, hogy hazajöhessen…

Ma délután érkeznek meg a hamburgi repülőtérre, így megbeszéltük, hogy majd ott fogom őket várni. Mellesleg holnap lesz a tavaszi eltörölt koncertjük pótlása Dortmundban, ami igen csak családias lesz, hiszen jönnek az ikrek szülei és Andreas is…

Jelenleg a hamburgi repülőtér várójában járkálok fel-alá, várva, hogy a fiúk gépe mikor száll végre le. Már csak tíz perc, és ismét láthatom őket. Egyébként rájöttem, hogy így, vita nélkül is eszméletlen nehéz volt kivárni a mai napot. A kötelék, ami eddig is erős volt Bill és köztem, az utóbbi időben valahogy még erősebbé vált, és ezt mindketten éreztük.

Néhány perccel később bemondták, hogy a bizonyos járat, amivel Billék jönnek, leszállt. A szívem már a torkomban dobogott, annyira vártam, hogy megpillanthassam a fiút, akit szeretek. Nem is kellett sokat várnom, amikor megláttam a kis csapatukat. Rögtön megtaláltam Billt a szememmel, és láttam, hogy ő is észrevett, melyet az arcán lévő hatalmas mosoly is bizonyított. Megszaporázta a lépteit, a többieket megelőzve sietett felém, és én is boldogan rohantam felé.

- Annyira hiányoztál! – ugrottam a karjaiba.

- Te is nekem! El sem tudod képzelni, hogy mennyire! – szorított magához, majd forrón megcsókolt. Egészen addig álltunk ott egymás karjaiban, mindenről, a helyszínről is totál elfeledkezve, amíg valaki meg nem köszörülte mellettünk a torkát. Felkaptam a fejem, David állt mellettünk mosolyogva.

- Szia David! – mondtam széles mosollyal.

- Szia Nicole! – bólintott ő is hasonlóképp. – Egyébként… tényleg nem akarok udvariatlan lenni, de én azt mondom, hogy ezt folytathatnátok kevésbé nyilvános helyen is, hogyha nem akartok lebukni.

- Tudod David… jelen pillanatban nagyon nem tud érdekelni. – mondta Bill mosolyogva.

- Rendben, ti tudjátok. – mondta David is mosolyogva, hiszen látta, hogy valóban mennyire hiányoztunk a másiknak, látta, hogy mi valóban szerelmesek vagyunk egymásba, és ennek nagyon örült. Örült, hogy Bill végre megtalálta a megfelelő lányt, és örült, hogy annak idején megismert engem.

Majd a további üdvözlések után beültünk az autóba, és elindultunk az ikrek házához. Egész úton be nem állt senkinek a szája, így meglepően rövidnek tűnt az egyébként sem olyan hosszú út.

- Na ez meg mi? – néztem a kocsi feljárón álló nagy, fehér autóra. Erre az ikrek elvigyorodtak.

- Hmm… most akkor két lehetőség van: vagy Tom vett még egy autót, vaaagy… - ekkor ránéztem Billre – vaagy Bill megszerezte a jogsiját.

Nos igen, Billnek az előbbinél is nagyobb, büszke vigyor ült ki az arcára, amire elmosolyodtam.

- Gratulálok! – öleltem meg. – Most már értem, hogy miért voltál már egy hete állandóan olyan izgatott, amikor telefonáltunk.

- Na persze, de annak a jogosítvány csak egy része volt. – mondta, miközben megsimogatta az arcom.

- Héhé, gyerekek! – szólt oda Tom kaján vigyorral.

- Tom, alig telt el egy óra, mióta megérkeztetek, ne akard, hogy egy nyakonvágás elrontsa. – néztem Tomra, mire ő elnevette magát.

- Jólvan, jólvan… - majd kicsatolta a biztonsági övét, és kérdőn ránk nézett.

- Megyünk. – mondtuk, majd hasonlóképpen tettünk mi is, és kiszálltunk a nagy, fekete autóból.

***

Teltek a napok, már eltelt egy hónap is, javában tombol a nyár, amit mindannyian élvezünk, hiszen mindenkien a nyár a kedvenc évszaka.

Egyik nap sajnos rosszullétre keltem, egyfolytában émelyegtem.

- Kicsim, mi van veled reggel óta? – ült le mellém Bill, mert látta rajtam, hogy nem vagyok jól.

- Fogalmam sincs, egész nap szédültem és a hányinger kerülget, és nem vagyok messze magától a hányástól sem… - mondtam. – Tutira elkaptam valami hülye vírust…

- Ettél már valamit ma? Lehet, hogy attól van… - kérdezte aggódva.

- Nem nagyon, mert félek, hogy az egész kijön. – mondtam.

- Mitől félsz, mi jön ki? – kérdezte az éppen ekkor berobogó Tom.

- Most mondjam azt, hogy a gyomortartalmam? – kérdeztem fintorogva.

- Hát már kimondtad… - nevetett Tom. Erre nem tudtam reagálni, mert hirtelen felpattantam és rohantam a mosdóba.

- Nic, nem kellene orvost hívnunk? – kérdezte Bill, amikor visszamentem a hotelszobába.

- Nem kell, jól vagyok. – mondtam.

- Nem úgy tűnik… - csóválta a fejét Tom.

- De semmi baj, majd elmúlik. – mondtam egy erőltetett mosollyal.

132. rész

2010-10-31T19:38:00.000+01:00

Miközben a szánk egy pillanatra sem vált el, az ajtó felé vettük az irányt, mely Bill hálószobájába vezet. Az ágyhoz érve Bill egy cseppet sem gyengéd mozdulattal rá dobott, majd rám vetette magát, amit mondjuk egyáltalán nem bántam…

Amikor már egymás karjaiban feküdtünk, még mindig szapora légzéssel, de boldogan, elkezdtünk beszélgetni. Egy idő után eljutottunk ahhoz a témához, hogy Billék néhány óra múlva mennek is vissza az Államokba.

- …és azért remélem, hogy most nem úgy válunk el, mint a múltkor, mert azt szerintem egyikőnk sem tudná még egyszer elviselni. – mondta Bill.

- Hidd el, én is nagyon bízok benne. Nekem csak te számítasz, senki más és remélem, hogy ezt tudod jól. – mondtam, és egy lágy csók után szorosan hozzá bújtam, a fejemet a mellkasára hajtva. Ezután már nem szólaltunk meg, csöndben hallgattam Bill szívének egyenletes dobbanásait…

Vasárnap persze csak 11 körül keltünk ébresztőre, ami még tegnap délután lett beállítva.

- Ahj, de lüktet a fejem. – nyöszörögte Bill.

- Nekem is, de nem olyan vészes. – mondtam, miközben feltápászkodtam.

- Hova mész? – kérdezte.

- Lemegyek kávét főzni, arra most nem gyengén van szükségünk. – mosolyogtam.

- Megyek veled. – ült fel.

- Nem, nem. Maradj csak, pihenj, amíg lehet, mert utána még be kell ám pakolnod is. – mondtam.

- De biztos? – kérdezte.

- Biztos. – mosolyogtam, majd visszamásztam az ágyra, hogy egy puszit nyomjak a szájára, mielőtt lemegyek a konyhába.

Épp, amikor töltöttem ki a kávét, Tom tántorgott be az ajtón, igencsak meggyötört fejjel.

- Szia Nic! Mondd, ugye van itthon aszpirin? – kérdezte, miközben lehuppant az egyik székre, az arcát a kezébe temetve.

- Nos igen, nem is vártam mást az állapotodat illetően. – néztem rá együttérzően, de nem bírtam megállni, hogy megeresszek egy mosolyt is a gitáros láttán. – De igen, van, és tessék, itt egy csésze kávé is mellé. – tettem elé az imént kitöltött gőzölgő italt, a gyógyszerrel és egy pohár vízzel együtt.

- Hálám örökre üldözni fog. – küldött felém egy hálával teli pillantást, majd a vizespohár és a gyógyszer után nyúlt. – És az öcsém merre van? – kérdezte néhány perc múlva.

- Szerintem visszaaludt. – mondtam.

- Akkor mondd meg neki, hogy ne nagyon aludjon, hanem haladjon inkább pakolni. – mondta Tom, de nem ellenségesen, hanem kedvesen.

- Megmondom. És ha nem haragszol meg, akkor most fel is viszem neki a kávét. – fogtam meg a csészét.

- Csak nyugodtan. – mosolygott.

Amikor benyitottam, rögtön láttam, hogy igazam volt az előbb, miszerint Bill visszaaludt. Halkan odamentem az ágy mellé, a csészét óvatosan az arcától nem messze tartottam, várva, hogy mikor kel fel a kávé illatára. Nem kellett néhány másodpercnél tovább várnom, amikor bár még csukott szemmel, de elmosolyodott. Majd a szemét is kinyitotta és felült.

- Szép jó reggelt ismét. – adtam oda mosolyogva a csészéjét.

- Fent vagyok, fent vagyok. – mondta álmosan. – Egyébéként véletlenül nem találkoztál Tommal, hogy vajon itthon van-e…? – kérdezte, miközben elkezdte szürcsölni.

- De, kb. negyed órája jött haza. Totál készen van szegény… - mondtam.

A hátralévő öt óra azzal telt, hogy az ikrek bepakoltak, miközben folyamatosan szitkozódtak vagy a másnaposság miatt, vagy éppen azért, mert nem találtak meg egy-egy dolgot, amit be akartak csomagolni. A repülőtérre is időben odaértünk, na persze nem volt nehéz, hiszen a testőr időben érkezett, és még véletlenül sem hagyta, hogy a fiúk elpiszmogják az időt.

Most búcsúzunk, hiszen az előbb mondták be a fiúk járatát.

- Nagyon vigyázz magadra Nic! Hamar el fog telni ez az idő, és aztán egész nyáron együtt leszünk! – ölelt magához szorosan Bill.

- Igen, biztos vagyok benne, hogy gyorsan eltelik majd. Csak könyörgöm, te is nagyon vigyázz magadra! – mondtam.

- Miért? Mi bajom lenne? Ne aggódj folyton. – mosolyodott el, és megsimogatta az arcomat.

- Bármi, és féltelek. Nem tudom mi lenne, ha valami történne veled. Úgyhogy kérlek… - néztem a szemébe. Nem tudom miért, de volt egy különös érzésem, ami ezeket mondatta velem, és ez megrémített. Látta a szememben ezt a rettegést, amit persze nem hagyott szó nélkül.

- Nic, mi történt veled? Mi a baj? Látom rajtad, hogy valami miatt nagyon zaklatott lettél. – kérdezte aggódva.

- Fogalmam sincs. Egyszerűen csak rossz érzésem van, és félek, nehogy valami bajod essen. – néztem rá, majd a mellkasára hajtottam a fejem, mélyeket szippantva a parfümje illatából. Bill még mindig nem értette, úgy gondolta, hogy biztos csak a búcsú miatt vagyok ilyen. Türelmesen ölelt magához és simogatta a hátam, amíg el nem engedtem.

- Jobb már egy kicsit? – kérdezte kedvesen.

- Nem mondhatnám. – mondtam egykedvűen. – Szeretlek Bill.

- Én is téged, kicsim. – mondta mosolyogva, majd egy hosszú csókkal búcsúztunk el a következő három hétre.

131. rész

2010-10-23T18:05:00.001+02:00

Csöndben ültünk egymás mellett a csillagokat és a Holdat kémlelve, amíg Bill elszívta a cigarettáját, majd visszamentünk a házba.

- Mindjárt jövök, jó? – nézett rám Bill, és megpuszilt.

- Rendben. – mosolyogtam, majd Andreas felé fordultam, aki pont akkor ért oda hozzánk.

- Hát Bill meg hova megy? – kérdezte.

- Jön mindjárt, azt mondta. – mondtam.

- Egyébként milyen a party? – kérdezte Andreas.

- Jó, nagyon. – mosolyogtam. – Te aztán party arc vagy. Rendesen kitettél azért magadért, gratula hozzá.

- Tudod, igyekszem… - vigyorgott.

- Andreas, hogy bírsz egész este szüntelenül vigyorogni? Már kezdek attól félni, hogy így marad a képed… a szád a füledhez ragasztva, milyen csini leszel… - mondtam nevetve.

- Igen, legalább nem lesz szükségem ráncfelvarrásra… - mondta vigyorogva. Ekkor valaki hátulról átkarolt.

- Itt is vagyok. – mondta Bill mosolyogva.

- Helyes. – fordultam felé, majd a nyakát átkarolva szenvedélyesen megcsókoltam. És valahol itt változott meg számunkra az egész este. Forrón csókolóztunk tovább, miközben senkivel sem foglalkoztunk, a másikon kívül teljesen megszűnt számunkra a világ.

- Khm… - köszörülte meg a torkát valaki, de meg sem hallottuk.

- Helloo… - mondta Andreas. - Ha nem akarjátok abbahagyni, oké, de akkor légyszi menjetek valamerre, mielőtt a végén még itt mindenki előtt eldurvulna a helyzet, köszi…

- Igaza van. – mondtam, ahogy elhúztam a fejem nevetve.

- Akkor megyünk. Köszi a bulit haver, nagyon jó volt! – mondta Bill és lepacsizott Andreasszal, aki egy vigyorral válaszolt.

- Igen, én is csak dicsérni tudlak érte. – mondtam mosolyogva. Majd Bill megfogta a kezem, és a bejárati ajtó felé vette az irányt, amikor összefutottunk Tommal és egy csajszival.

- Hány órája nem láttunk már? – nézett rá Bill vigyorogva.

- Sok. – vigyorgott Tom. – Én tutkóra csak reggel megyek haza, szóval hülyék vagytok, ha nem élvezitek ki az egyedüllétet. – mondta kajánul, és kacsintott is hozzá egyet, miközben a másik pillanatban el is tűnt a lánnyal együtt.

- Hallottad, miénk a ház… - nézett rám Bill a szemöldökét emelgetve.

- Kis perverz. – mondtam nevetve, miközben elindultunk.

Fél óra alatt sikerült is haza találnunk, pedig az út rendesen negyed óra lenne… A nappaliban mindössze a kanapéig sikerült eljutnunk, de ekkor a kutyák ugatva rohantak oda, nyilván örültek, hogy Bill végre otthon van…

- Jókor… - mondta Bill, és felállt, hogy játsszon velük egy kicsit, de azok nem akarták békén hagyni, mire bosszúsan levágta magát a kanapéra.

- Tudod, hogy amíg itt vagyok, úgysem fognak békén hagyni. Még mindig nem szerettek meg engem, és mivel nem hülyék, érzik, hogy velem akarsz lenni, amit persze azért sem fognak hagyni… - mondtam, ahogy szemben vele az ölébe másztam.

- Pedig eljuthatna az agyukig, hogy így magukkal basznak ki… - mondta, majd megcsókolt. De rögtön elkezdtek megint ugatni.

- Látod, mondtam. Figyi, amíg lerendezed őket, addig felmegyek letusolni, jó? – mondtam.

- Menj csak, mert addig tényleg nem lesz nyugtunk, amíg nem csinálok velük valamit. – mondta. Kiszálltam az öléből, majd felmentem a fürdőbe. Levetkőztem és beálltam a víz alá. Tíz perc sem telt el, amikor megéreztem a derekamon Bill karjait.

- Nem is hallottam, hogy bejöttél. – mondtam.

- Mert ügyesen tudok osonni. – vigyorgott, majd elkezdte a nyakam puszilgatni.

- Na vajon hányszor kukkolhattál akkor így meg… - forgattam a szemem.

- Nem kukkoltalak soha. – vette magát védelembe.

- Ajánlom is. – fordultam vele szembe.

- Hát olyannak ismersz? – váltott kiskutya szemekre.

- Nem. – mosolyogtam, és megigazítottam az arcába csapódó vizes hajfürtjeit. Majd folytattuk, ahol lent abbahagytuk: ismét heves csókolózásba kezdtünk, miközben teljesen egymáshoz simultunk… A másik testének közelsége még lángolóbb hatást váltott ki belőlünk, melynek eredményeként egyre vadabbul téptük egymás ajkát. De ekkor valami csilingelő hang ütötte meg a fülünket, melyet az éppen földet érő gyűrűm okozott, amit Billtől kaptam néhány hete. Lenéztem a zuhanyzó csempéjére, amit ő is észrevett, és már hajolt is volna le érte, de én megakadályoztam.

- Hagyd, majd én. – állítottam meg a mellkasára téve a kezem, miközben már hajoltam is le az ékszerért, és felhúztam az ujjamra. Ekkor felnéztem rá, és egy különös fény csillant meg a szemében, melyből olvasva rögtön rájöttem, hogy mire vágyik. Az arca csíntalan félmosolyra húzódott, amire én azonnal a lényegre tértem…

Kis idő elteltével, amikor már érezte, hogy nem bírja túl sokáig, felhúzott magához, megragadta a derekamat és egy határozott mozdulattal megemelt, én pedig átkulcsoltam a lábam a csípője körül, majd a karomat is a nyaka köré fontam.

Fed up with everything

2010-10-21T21:13:00.001+02:00

Ez most egy személyes bejegyzés lesz, mert már hetek óta gyűlnek bennem a negatív érzések és a folyamatos rossz kedv, amikkel egyszerűen nem tudok mit kezdeni és már kezdenek az őrületbe kergetni...
Először is: a részek kb. heti egy, max. kettő részéért bocsánatot szeretnék kérni, de tényleg nincs rá időm, se energiám, de ezt majd lejjebb bővebben is ki fogom fejteni.
Ugye én most vagyok 11.-es, de igazából elég rendhagyó az én helyzetem, mert 0.-ról indultam angol nyelvi előkészítőn, és minden tantárgyból teljesen másképp állok, mint más 11.-esek, magyarból meg matekból főleg, mert össze-vissza vesszük az anyagokat...
Mondták, hogy ez az év lesz a legkegyetlenebb a gimnáziumi évek során, de persze én nem hittem nekik, vagy csak legyintettem, hogy ugyaan, úgyis kibírom. Aha... egy fenét. Még el sem telt két hónap, de már minden bajom van, és tanulni meg nem is erőltetem meg magam annyira, amennyire kellene, és nekem már ez is sok... Ráadásul minden tanár csak a saját nyomorék tantárgyával törődik, azt egyikük sem veszi figyelembe, hogy a diáknak más órára ugyanúgy kell tanulnia, és amikor napi hét órából mind a hétre tanulni kell, plusz még járok külön angolra is, az úgy igen kellemes...
Ráadásul még az is jól tönkrevágta a lelki állapotomat pár hétre, hogy év elején volt egy fiú, akivel tök jól elvoltunk, már a járás határán álltunk, amire ő egyszer csak egyik napról a másikra még csak nem is köszönt, és rohadtul nem értem még azóta sem, hogy mitől változott meg. Pedig eleinte csak elvoltunk, de basszus, észrevétlenül még is sikerült fűznie, aminek számomra nagyon nem lett jó eredménye, hetekig szar kedvem volt miatta, csináltam csúnya dolgot is, amiért barátnőméktől megkaptam a magamét, hogy hülyegyerek, de mindegy, már elmúlt... Most már úgy érzem, hogy teljesen túl vagyok rajta, főleg, mióta volt képe elhoznia a barátnőjét a suliba, akit rögtön utánam kezdett el fűzni, hacsak nem mindkettőnket fűzött egyszerre, mert belőle ezt simán kinézi az ember... De mindegy, most már kibaszottul nem érdekel, túl vagyok rajta.
Viszont a suli valami eszméletlen kegyetlen, elképesztő, hogy a tanárok mennyire faszok. Csak az a fontos neki, hogy az ő órájukra napra készen tudd az összes leckét, amit feladott, egyik napról a másikra. Ugye természetesen föciből hétfő-kedd-szerdára sikerültek az órák beosztása, a tanár meg nem gyengén szereti szívatni a diákokat, arról nem is beszélve, hogy miylen kétszínű, álszent nőszemély. Neki kajak elég lenne egy üres lapot fényképpel beadni dolgozat gyanánt. Például most mondta az egyik osztály, akik ugyanott tartanak, ahol mi, hogy a 29 fős osztályból 21 karó lett topográfiában. És miért? Mert nem satírozták be a különböző alföldek területét, hiába írták oda... Most komolyaaaan, még csak nem is mondta nekik, h csinálják, és van pofája ezért egyest adni... Ez beteges.
Na meg az angol tanárom -.- Mániája interneten azt a kibaszott leckét feladni, mert fájna neki, ha órán mondaná el, hogy mi a kikúrt házi feladat... és mindenből kivágja magát, nehogymár bármiért is ő lenne a hibááás. És mindig neki kell, hogy igaza legyen a végén, akkor is, amikor kurvamód nincs, de nem gáááz. Az agyamra megy. Mellesleg nem is tanít normálisan, mert hiába tud valami kibaszott jól, tanítani akkor sem tud... De argh, hagyjuk is.
Ígyis mindig késő délután meg este érek haza, kurva fáradtan, és már egy jó ideje egyfolytában az van, hogy hazajövök, letusolok, és húzok aludni, hajnalban pedig kelek, hogy tanuljak is valamit...
Gyűlölöm ennek az iskolának a hülye szabályait, a rendszerét, a tanárait... és az a szar, hogy, most szépen elkúrom az átlagomat, minden, érettségi 13.-ban vagy sikerül vagy nem, vagy ha sikerül is, nem úgy, ahogy szeretném, és aztán meg nem vesznek fel oda, ahova akarom, akkor meg el lesz kúrva az egész életem, és az lesz a vége, hogy megismerkedet egy vonattal vagy egy pengével közelebbről...
Ráadásul a cigarettára is sikeresen rászoktam egy ideje, és így, hogy egyre több gondom van, még úgy sem tudok/akarok róla leszokni, ami megintcsak igen elkeserítő tény...
Napok óta a sírás határán voltam, de most jutottam el odáig, hogy ténylegesen el is sírjam magam, és már nem tudom, hogy mit kezdjek ezzel az egész helyzettel, mert ez hosszútávon baromira nem lesz jó...
De persze azért holnap is nagy a valószínűsége, hogy töriből írni fogok, de ki se nyitottam se a könyvet, se a füzetet, annyira leszarom most már, ilyen idegekkel úgyis esélytelen, hogy bármit is megjegyezzek...

Bocsánat, hogy ennyire őszintén megnyilvánultam, nem is kell elolvasni, aki nem akarja, viszont erre most szükségem volt, mert egyszerűen már nem bírom tovább, nem tudom, hogy mi lesz ebből.

130. rész

2010-10-16T14:33:00.000+02:00

- Uhh, Tom! Nézd azt a bigét, uh de jó bulája van! – csorgatta a nyálát a basszer az egyik barna hajú, tényleg csinos csajra.

- Na gyerünk! – mondta Tom vigyorogva, és elindult a csajszi felé.

- Nem-nem! Ő az enyém, én láttam meg először! – mondta Georg, és Tom után sietett.

- Na jó, egye fene. Én akkor előbb iszok valamit. – fordult vissza Tom, ezzel elégedett vigyort csalva Georg arcára.

- Ne aggódj Tom, fogadok, hogy 10 percen belül találsz magadnak egy másik csajt. – kacsintottam. – Úgy látom, nem lesz nehéz… - állapítottam meg, ahogy közben szétnéztem.

Nos, mint általában, most is csak igazam lett, hiszen alig tíz perc eltelte után kapásból három csaj tapadt Tomra, ami ellen a rasztás nem különösebben tiltakozott…

- Oké, azt hiszem, mi most hagyunk. – mondta Bill Tomnak, majd finoman belém karolva elindult a konyha felé.

- Andreas tud bulizni… - jegyeztem meg nevetve.

- Héhé, jól hallottam, hogy rólam és a buliról beszéltek, de pia nincs a kezetekben? Há’ mi ez kérem szépen? Babazsúr? Egy fenét! Ne szégyelljétek, csak nyugodtan döntsétek a piákat! – mondta a házigazda széles vigyorral, miközben egy-egy pohár whisky-t nyomott a kezünkbe.

- Gyerünk, gyerünk, látni akarom! – nézett ránk Andi vigyorogva. Billel egymásra néztünk.

- Nem túlzottan a kedvencem… - mondtam.

- Azzal most ne törődj, inkább hajtsd fel, különben Andreas rád fog szállni… - mondta Bill, a végére már vigyorogva.

- Úgy ám, ahogy mondja. – bólogatott. – Szóval, hajrá… - sürgetett. Végül egyszerre emeltük fel a poharainkat, és ürítettük ki őket, amit Andreas egy tapssal jutalmazta.

- Örüljél. – néztem rá egy fintorral, de végül nevetve tettem le a poharat.

- Örülök. És akkor jó bulizást! Bár tutira összefutunk még, csak nekem, ha jó házigazda akarok lenni, márpedig én nem akarok, hanem alapból az vagyok, foglalkoznom kell a többi vendégemmel is. Remélem, megbocsájtotok… - mondta fülig érő szájjal, majd sarkon fordult és eltűnt a meghívottai között. Álltunk még ott néhány percig egy helyben és beszélgettünk, amikor Bill hirtelen elvigyorodott.

- Na, mi van? - néztem rá értetlenkedve.

- Igaza van Andreasnak, bulizzunk! Holnap elmegyünk, és csak három hét múlva jövünk haza, élvezzük ki még ezt az utolsó közös estét, és érezzük nagyon jól magunkat! – mondta Bill, és a derekamnál fogva magához húzott.

- Akkor hajrá. – mosolyodtam el.

Teltek az órák, és mi tényleg nagyon jól éreztük magunkat. Oké, mondjuk Andreas barátunkkal akárhányszor találkoztunk, mindig a kezünkbe nyomott valamilyen italt, hogy igyuk meg, szóval a hangulatot még az alkohol is szépen fokozta… Tomot már régen nem láttuk, Georgot végül lekoptatta az a barna hajú lány, akit még az elején kiszemelt… Gustav meg…

- Ezazz gyerekek, érezzétek a ritmust! – robogott el mellettünk a dobos, miközben a levegőben kalimpált dobolást illusztrálva.

- Hmm, Gusti is sűrűn józan… - nevettem el magam.

- Pont annyira, mint mindenki más. – nevetett Bill is.

- Igen? Csak úgy közölném veletek, hogy ti sem vagytok full józanok, nehogy azt higgyétek… - mondta Georg vigyorogva, amikor elhaladt mellettünk, és pont hallotta a megjegyzéseinket.

- Jól van Georg, jól van… - néztünk rá vigyorogva. Majd Bill megragadta a kezem, és finoman a kertbe nyíló üvegajtó felé húzott, de Georg is jött velünk.

- Hova megyünk? – kérdeztem, amikor hirtelen egy hatalmas puffanást hallottunk, és az eddig mellettünk lévő Georg felé néztünk, aki kissé megtántorodott a visszapattanás következtében, ugyanis a hang forrása ő volt, ahogy egyenesen nekiment az üvegajtónak…

- Áuu. – sziszegtem, mert átéreztem szegény helyzetét.

- Georg, ennyire szerencsétlen nem lehetsz. – nevetett Bill.

- Kapd be Bill… - dörmögte Georg, majd a fejét fogva megfordult. Bill még mindig a hasát fogta a nevetéstől, amikor megböktem.

- Ennyire rosszindulatú azért még te sem lehetsz… - nevettem én is.

- Nocsak, ki mondja… - vigyorgott, miközben ismét elindult.

- Szóval, hova is megyünk? – kérdeztem újra.

- Csak a hintaágyhoz. – válaszolt mosolyogva. Néhány másodperc múlva odaértünk, és szerencsénk volt, mert épp senki nem foglalta el, ugyanis az udvaron is voltak jó páran…

- Csüccs. – állt meg a hintaágy előtt Bill. Leültem, majd ő is.

- Most tulajdonképpen miért is jöttünk ki? – kérdeztem, de már meg is kaptam a választ, amikor Bill elővette a cigis dobozt.

- Friss levegőt szívni. – válaszolt.

- Friss levegőt? – kérdeztem nevetve, és a cigarettájára néztem.

- Mi? Ja neem, nem úgy értem… A friss levegőt a rendes, füst nélküli, május éjszakai dús szellőre értettem. – magyarázta.

- Egy költő van benned elveszve, édesem… - mondtam nevetve.

- Hát igen, nem véletlenül írok olyan gyönyörű számokat… - nézett egózva az ég felé, de nem bírta sokáig, elvigyorodott.

- Szeréééény. – mondtam nevetve. Majd néhány pillanatra elcsendesedtünk, mialatt én a vállára hajtottam a fejem, ő pedig a szabad kezével átkarolt.

129. rész

2010-10-11T16:34:00.000+02:00

- Öhm, bocsánat! Az az én hibám volt… - mondtam behúzott nyakkal.

- Látod David, az unokahúgodnak még sokat kell tanítanod… - vigyorgott Georg.

- Na, te csak fogjad befele, Frodó… - szólta le Bill.

- Mit ki nem hoz Billből a szerelem… - nevetett Georg. – Még soha nem hívott Frodónak…

- Na jól van, majd ezt még megbeszélitek később, de szerintem induljunk. – mondta David somolyogva.

Igazat adva neki végül beszálltunk az autókba. Én az ikrekkel mentem. Megbeszéltük, hogy majd megy mindenki Billékhez és ott majd még David elmond néhány dolgot.

- Ezazz, gyerekek! Túléltük az interjút és David sem belezett ki minket. – kurjantotta Tom, amikor elindultunk. – Bár azért drága öcsém, legközelebb hazudhatnál jobban, ha Nicole-ról kérdeznek. – fordult hátra vigyorogva.

- Próbáltam, próbáltam… - mondta Bill, majd Tommal nem törődve a számra tapadt.

Szűk fél óra múlva hazaértünk, és a nappaliban összegyűlve David belekezdett a mondókájába.

- Gyorsan eldarálom, megnyugodhattok. – mondta vigyorogva. – Először is: örülök, hogy letudtuk ezt az interjút, szerintem eléggé érthető magyarázatot adtatok, ha ezután is a témán lógnak még, akkor tényleg nagyon idióták és nincs jobb dolguk… Mi holnap délután ugye indulunk is vissza Amerikába, szóval Nicole, tudod, ha bármi történik, telefonálsz azonnal. – fordult felém mosolyogva.

- Igen-igen. – mondtam.

- Remélem, nem haragszol, hogy most sem jöhetsz velünk. – nézett rám.

- Nem, persze, hogy nem. Érthető. – mosolyogtam, és tudtam, hogy sokkal könnyebb lesz kibírni ezt a három hetet, mint a múltkorit, hiszen remélhetőleg most nem úgy megy el Bill, hanem tök nyugodtan és nem lesz semmi baj.

- De kárpótolunk azzal, hogy az európai koncertek alatt végig velünk leszel, ami majdnem két hónap. – mondta széles mosollyal.

- Komooly? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Még szép. – mondták mindannyian.

- Wow, de jó nyarunk lesz. – vigyorogtam. Ekkor nyílt a bejárati ajtó, és mind egy emberként fordultunk abba az irányba, amikor berobogott Andreas széles vigyorral.

- ’Napot emberek! – kiáltotta, majd lespanolt Tommal és Georggal. – Készüljetek, ma bulizuunk! Búcsúbuli, gyerekek!

- Háhá, megmentettél haver! – vigyorgott Tom, és ördögien Davidra nézett.

- Látom, te sem ittál semmit… - jegyeztem meg vigyorogva.

- Szijja Nic! – fordult felém Andreas, és kezet csókolt, amin persze rendesen elnevettem magam.

- Ó, helloka David! Hogy ityeg? – ekkor vette észre Andi Davidot, aki a fejét csóválva nézte az eseményeket.

- Megvagyok, köszönöm. – mondta udvariasan David, miközben azért jót mosolygott a szőke spiccességén. – De azt hiszem, hogy rám már nincs is szükség, a megbeszélésnél nyilván érdekesebb a buli, úgyhogy mulassatok jól! Csak még annyi, hogy holnap 16:00-ra legyetek a repülőtéren! – mondta. – Jó bulizást, sziasztok! – indult az ajtó felé, miközben még magában sopánkodott: - Nem tudom, miért utálják ennyire a megbeszéléseket…

- Viszlát David! – köszöntünk neki nevetve.

- Szóóval, hol is van a buli? – tért a lényegre Tom.

- Természetesen nálam. Hiszen tudjátok, hogy nem régóta van meg a ház… Már csak a megfelelő pillanatra vártam, hogy felavassuk végre egy jó kis bulival. – vigyorgott Andreas.

- Akkor mire várunk még? Szedjük össze magunkat és indulás! – pattant fel Tom.

- Öt percet kaptok gyerekek… - kontrázott a szőke.

- Sietünk. – mondta Bill is felvillanyozva, majd felhúzott a kanapéról és felmentünk gyorsan ruhákért.

- Nyugi, nem ott alszunk, jövünk haza, hiszen még be kell majd pakolni… - mondta Bill, amikor kérdőn néztem rá.

- Mák, hogy csak két utcával arrébb lakik… - mondtam vigyorogva. Gyorsan átöltöztünk, és mentünk is le, ahol már türelmetlenül vártak ránk a többiek.

- Mehetünk. – mondtuk. Igazából kocsikkal mentünk, hiszen nagy valószínűséggel Tomék úgyis annyira készen lesznek, hogy nem fognak hazajönni, majd csak délelőtt. Meg hát nem akartuk, hogy bárki is meglásson, mert Andreas felé azért már többen járkálnak…

Amikor kiszálltunk a kocsiból, rögtön fel is tűnt, hogy enyhén szólva dübörög a ház… Tehát a buli már tart egy ideje… Nem lényeg, hogy délután három óra van…

- Hosszú estének nézünk elébe. – néztem Billre nevetve.

- Az biztos… - nevetett ő is.

Az előszobán át beléptünk a tágas nappaliba, ahol elég nagy számban gyűltek össze a srácok, illetve Andreas haverjai, ahol volt jó néhány lány is, akiket persze Tom és Georg rögtön kiszúrtak.

128. rész

2010-10-09T16:10:00.000+02:00

Egy óra múlva már az egyik hamburgi szálloda kibérelt terme felé tartottunk, ahová David szervezte az interjút. Én meglehetősen féltem, hogy mi lesz ebből az egészből, de a fiúk magabiztosak voltak.

- Srácok, a lényeg, hogy véletlenül se szólítsátok a nevén Nicole-t. Remélem, ezt nem felejtitek el… és, hogy én sem fogom magam elszólni… - mondta David halkan, amikor az ajtó elé értünk.

- Nem fogjuk. – mondták, majd lenyomták a kilincset, és sorban bevonultunk a terembe. Köszöntünk, majd a srácok elfoglalták a helyüket a kanapén, mi pedig félreálltunk. David gyorsan kikötötte, hogy rólam személyes dolgokat, adatokat tilos kérdezni, ugyanis azon a véleményen volt, hogy ezzel kisebb az esélye, hogy még több dolgot megtudjanak rólam, illetve Billről.

Néhány percen belül már forgott is a kamera, a diktafonok bekapcsolva, a riporterek pedig agyaltak, hogy vajon milyen módon tudnak a fiúkból minél több infót kiszedni. Kezdték a szokásos udvarias kérdéseikkel, gratuláltak a tegnapi díjakhoz, majd szép lassan tértek át a mai cikkekre.

- Szóval, ahogy a ma megjelenő újságokban láthattuk, a tegnap éjjel számotokra több szempontból is érdekes és szemmel láthatóan eseménydús volt… Esetleg megtudhatunk részleteket a David Jost unokahúgával történtekről? – tért rá igencsak erősen a lényegre a Bild riportere.

- Nos… igazából… a képek, amik megjelentek, ugye természetesen, mint mindig, csak a kritikus jeleneteket örökítik meg, de az előzményeket illetve az egész helyzetet már nem. – kezdte Tom.

- És akkor lennél olyan szíves, hogy elmondod az előzményeket? – kérdezte a riporter.

- Persze. – mondta Tom nevetve. – Bár igazából ez nem olyan vicces, sőt…

- Hát igen… ugyanis, ha Tom bulizik… - kommentálta Georg.

- Igen? Mondod ezt te… - vigyorgott Tom. – Na de most nem ez a téma. Tehát, visszatérve a lényegre… háát… tegnap nem igazán voltam úriember. – vágott Tom bűnbánó arcot.

- Nem, tényleg nem… - szólalt meg Bill, és rosszallóan nézett testvérére.

- Esetleg kifejtenétek? – „türelmetlenkedett” a riporter, és mindenki más is feszülten várta a folytatást.

- Ki. Konkrétan az történt, hogy ünneplés céljából kissé többet ittam a kelleténél és hát… valljuk be, David unokahúga szerintem csini… és amikor odajött hozzám, akkor én szó nélkül lekaptam. – mondta Tom. Próbálta minél hihetőbben előadni a storyt.

- És ez szegénynek nem igazán tetszett, nem akart semmit Tomtól, csupán megkérdezni, hogy hol vannak a többiek. És itt jön a következő kép, ahol idézem: „… a gitáros ikertestvére, Bill karjaiban látható…”. Nos, úgy látható a karjaimban, már ha fogalmazhatok így… hogy nem sokkal azután értem oda, ahogy Tom „letámadta”, és szegény könnyes szemmel jött oda hozzám, hogy Tom mit művelt. Elvégre barátok vagyunk, és azért eléggé meglepő volt Tom reakciója, amin természetesen David unokahúga is kellőképpen kiborult. – folytatta Bill.

- És miért pont hozzád ment? – kérdezte a riporter. Bill már nyitotta a száját, de Gustav beelőzte.

- Azért, mert mi nyilván nem voltunk ott… - mondta a dobos.

- És… mondjátok csak fiúk. El tudnátok képzelni, hogy ez a bájos hölgy valamelyikőtök barátnője legyen? – kérdezte. Ekkor David szemforgatva megcsóválta a fejét, majd kényszeresen a kezébe temette az arcát, előre félve, hogy a fiúk erre mit fognak mondani, miközben Billt már hallotta is.

- Ehm… hát… izé… - hebegett Bill, és rám sandított.

- Ugyan már, David világosan megmondta nekünk, hogy az unokahúga közelébe sem mehetünk… - mondta Tom gyorsan, mert érezte, hogy Bill itt már nem igazán tudott hazudni. Tom kijelentésére viszont mind a fiúk, mind a stáb elkezdett nevetni. Csak persze mindkét fél más miatt… A fiúk ugye a majdnem három hónapja tartó kapcsolatunkra gondoltak, amit eddig szerencsére sikerült titokban tartani, a riporterek meg az előző estére.

- Igen? És akkor Tom, mit kaptál emiatt Davidtól? – kérdezte a riporter.

- Azt inkább nem mesélném el. Csak annyit, hogy egy igen hosszú fejmosás is kijárt… - mondta Tom, komolyra váltva.

- Szóval kizártnak tartjátok, hogy valaha is több legyen? – kérdezte még egyszer.

- Igen. – mondták a fiúk, Bill pedig bólintott.

- Értem… Nos, köszönjünk szépen! – ezzel a riporter nyilván befejezettnek tekintette a beszélgetést. A fiúk kezet fogtak velük, majd David még beszélt velük néhány mondatot, majd elköszöntünk és a parkoló felé vettük az irányt.

- Basszus, komolyan azt hittem, hogy elszóljátok magatokat az interjú során. A hab a tortán persze az volt, amikor a nő kérdésére Bill csak hebegett. Már a következő címlapok lebegtek akkor a szemem előtt, és már azon agyaltam, hogy hogyan rázzuk le a fotósokat a ház elől… - mondta David, amikor az autóknál megálltunk. Szegény még mindig a stressz hatása alatt állt…

- Olyannak ismersz minket, mint akik olyan könnyen elszólják magukat? Szerinted hiába volt az elmúlt évek alatti bölcs tanításod a sajtó felé? – nézett rá Tom tök lazán.

- Nos, ha a tegnap estére még emlékszel, akkor azt kell mondjam, hogy igen… - nézett rá David felhúzott szemöldökkel.

127. rész

2010-10-05T16:44:00.000+02:00

Én is gyorsan felöltöztem, és siettem utánuk. Az ikrek megvártak, és csak azután mentünk le ajtót nyitni.

- Szia David! Mi járatban? – kérdezte Bill, mintha semmit sem sejtenénk.

- Hogy mi járatban? Ezt most komolyan kérdezed? – robogott be az ajtón, és legalább öt újságot dobott az asztalra. Odamentünk és egy-egy futó pillantást vetettünk rájuk. Nos igen, elég érdekes címszavak kaptak helyet a borítókon…

- David… - kezdte Tom.

- Ne, Tom! Inkább el se kezdd! – mondta David. – Nem hiszem el. Most komolyan, mire volt ez jó? Mind a hármatoknak… Argh, élvezitek, hogy megőrjítetek? – lassan már-már a haját tépte szegény. Tudtam, hogy ki lesz bukva, na de, hogy ennyire? Bill a kezébe vette az egyik újságot, aminek a címlapján lévő cikknek a következő volt a szövege:

David Jost: „Úgy vigyázok rá, mint a szemem fényére”

Oberhausen – Tegnap, azaz 2008. május 23-án, a Comet gálán a Tokio Hotel lett az abszolút győztes a négy Comet-gömbbel, ami igazán ünneplésre méltó dolog, és ezt a TH-fiúk is így látták. A díjátadó aftershow-ján nagyon jól mulattak, egymás után fogyasztották a különböző alkoholtartalmú italokat, és a cigarettát sem vetették meg. Bár nem tudjuk, hogy Bill Kaulitz, az énekes nem rég műtött hangszálainak a dohányzás mennyire tesz jót, de ezt nyilván eldönti ő maga…

Mindezek mellett David Jost unokahúga is - akinek sajnos még mindig nem sikerült megtudnunk a nevét -, részt vett az említett partyn. Amikor munkatársunk megkérdezte Herr Jost-ot, hogy mi a helyzet imádott unokahúgával és a srácokkal, mindössze annyit mondott, hogy: „Úgy vigyázok rá, mint a szemem fényére”. Nos, ennek ellenére képeink nagyon jól bizonyítják, hogy Jost nem teljesen volt őszinte velünk… vagy még ő maga sem tudott a történtekről, miszerint unokahúga szenvedélyesen csókolózik Tom Kaulitz-cal, a banda gitárosával… De egy másik képünkön már a gitáros ikertestvére, Bill karjaiban látható…

Vajon most akkor mi igaz és mi nem? Vagy egyáltalán: az ikrek tudják, hogy ez a bájos hölgyemény mindkettejük szívét rabul ejtette? Reméljük, hamar választ kapunk, közvetlenül az érintettektől.

Mindenesetre úgy tűnik, hogy David Jost mégsem vigyázott eléggé az unokahúgára…

Bill leesett állal tette le az újságot, majd Davidra nézett. Most már megértette, hogy David miért van ennyire kiakadva.

- Mi már tudjuk, hogy mit fogunk mondani, nyugi. – mondta Tom óvatosan.

- Ajánlom, hogy jó legyen, különben ennek még nagyon csúnya következményei lesznek… A média szét fog szedni titeket, ha nem gondolkozunk okosan. – mondta David, kicsit lenyugodva. – Először is szeretném tudni, hogy mi volt közted Tom, és Nicole között. – ült le a fotelbe. Elmondtunk neki mindent, az egész estét, majd az ikrek gondolatmenetét a sajtó számára.

- Jól van… ez nem is rossz. Viszont… azt hiszem, hogy lassacskán azt is be kellene vallanod, hogy barátnőd van… Persze nem most, mert elég érdekesen jönne le az embereknek a történtek után. – mondta David, és nem hagyta, hogy Bill félbeszakítsa.

- Na az fog még nagy port kavarni… - jegyeztem meg.

- Hát igen, valószínűleg. Kicsit érdekes lesz, hiszen már nem egyszer láttak téged a fiúkkal, ezek a mostani képek pedig elég durvára sikerültek a vártnál… Kb. az lesz, hogy a fiúk mennyire átvágták a rajongóikat… Már látom is a címlapot… - bámult David a semmibe, mire Bill csettintett egyet a szeme előtt.

- Azt hiszem, hogy nem igazán fogom közölni, hogy barátnőm van… - mondta Bill.

- Hát Bill, ahogy érzed. Én csak mondom, hogy akkor mire számítsatok majd. Na de elég a felesleges szófecsérlésből, hívom is a Bild-et meg az RTL-t az interjúk végett. Szerintem menjetek, szedjétek magatokat rendbe! És Nicole… - fordult felém.

- Igen, tudom. Maradok itthon, senkinek nem tenne jót, ha most megint velem mutatkoznátok… - bólintottam.

- Én épp az ellenkezőjére gondoltam. – vakarta meg a tarkóját.

- Miiii?? – néztünk rá lerökönyödve.

- Úgy vélem nem árt, ha ő is jön, hiszen ha most nem jönne, akkor a riporterek rögtön arra következtetnének, hogy igazuk volt, és félünk, hogy Nicole-t is letámadják. – nézett az ikrekre, majd felém fordult. - Ezért véleményem szerint célszerűbb, ha te is jössz. Azt kell, hogy lássák, az unokahúgom vagy, és nem játszadozol egyik ikerrel sem. Viszont egy kicsit nézhetnél majd Tomra csúnyán… - magyarázta David.

- Ahj, de olyan rossz érzés, hogy igazából ez most miattam volt, és Tom viszi el helyettem az egészet… - mondtam bűnbánóan.

- Te is elviheted, de annak kisebb az esélye, hogy ép idegekkel megúszod. És nem mellesleg nem kizárt, hogy a folyamatos támadások miatt még Billt is elveszítenéd… - mondta nemes egyszerűséggel.

- David! – szóltak rá az ikrek.

- Mi van? Én csak tájékoztattam, hogy mi lenne, ha… - vette magát védelembe a menedzser. – Természetesen nem hagynánk, hogy Nicole álljon ki az emberek elé, szóval csak nyugalom.

- És Nicole, bármit is kérdeznek vagy mondanak, őrizd meg a nyugalmadat, ne ess pánikba. Ott állok majd végig melletted, és majd én válaszolok mindenre. – fogta meg szelíden a vállamat.

- Tényleg nagyon sajnálom ezt az egészet. – borultam a nyakába.

- Csak nyugalom, elrendezzük. – mondta kedvesen. Már nem is volt olyan ideges, mint amikor megérkezett.

Wallpaper

2010-10-02T17:09:00.001+02:00

Nos, most volt egy kis időm és elszórakozgatattam... Ez a kép lett az eredmény, remélem tetszik. =)

126. rész

2010-10-02T10:43:00.000+02:00

- Csak az, hogy lekapod a bátyámat? – kérdezett vissza Bill. Alig észrevehetően bólintottam, hiszen már egy „igen”-t sem tudtam kipréselni magamból.

- De figyelj Bill! Nic téged szeret, köztünk nincs és soha nem is lesz semmi. Az egészről egyedül csak az a hülye kis ribanc tehet. – mondta Tom is a magáét, miközben Bill le sem vette rólam a szemét. Mélyen a szemembe nézett. Álltam a pillantását, mert tiszta volt a lelkiismeretem, hiszen valóban nagyon megbántam. De ez alatt azt a könnycseppet több követte, míg végül a sminkem is kezdett elfolyni… Nos igen, ennyit a vízálló spirálról…

Bill hirtelen közelebb lépett és átölelt. Szorosan és szenvedélyesen… Én is, ahogy csak tudtam, hozzá bújtam és a mellkasába fúrtam a fejem. Tomnak erre egy megkönnyebbült, és felettébb elégedett mosoly ült ki az arcára, miszerint ő volt a nap hőse, aki megmentette a szerelmespár csodálatos kapcsolatát…

De hirtelen… Tom volt az első, aki észbe kapott – amikor megjelent egy fotós -, és azonnal szólt, hogy rögtön engedjük el egymást a lebukásmentesség érdekében. Erre mi egy szemvillanás alatt szétrebbentünk, mint akiket áramütés ért. Úgy tettünk, mintha semmi sem történt volna, bár mindannyian tudtuk, hogy elkéstünk, és holnap minden újság címlapján ott fog virítani előbbi jelenetünk.

Majd kimentem a mosdóba, hogy megigazítsam az elfolyt sminkemet, amikor ugyanis pont szembe jött velem Natalie, a gúnyos megjegyzést természetesen nem elszalasztva.

- Kislány, ugye tudod, hogy röhejesen elfolyt a sminked? – súgta oda.

- Képzeld Nat, tudok róla… Nem véletlenül jövök ide… Tudod, hogy megigazítsam… - mondtam.

- Minek? Tehetség is kellene a sminkeléshez… - mondta tovább gúnyolódva.

- Ó, képzeld, David múltkor azt hitte, hogy te csináltad, és azt hiszem, hogy ezt bóknak szánta… Ha csak nem rosszul végzed a munkád… De nem, te nagyon is jól végzed, és lehet, hogy néha túlzásba is viszed, és itt nem a sminkelési technikáidra gondolok ám… - mondtam, azzal ott hagytam.

Eközben az ikrek kint beszélgettek a bárpultnál. Úgy döntöttek, hogyha ezek a szituk megjelennek holnap, akkor azt fogják mondani, hogy Tom kicsit felöntött a garatra, és ezért kapott le, Bill pedig Tom nem túl illedelmes reakciója miatt vígasztalt.

- De… Öcsi, ugye nincs harag? – tette fel egy kis szünet elteltével, kissé félve a kérdését Tom.

- Nem, dehogyis. Tudod, hogy rád nem tudnék haragudni… - mondta Bill.

- És Nicole…? – kérdezte volna Tom a következőt, amikor Bill félbeszakította.

- Nagyon szeretem őt és… ha ő azt mondja, hogy nem érez irántad semmit, mármint barátságon kívül, hanem tényleg engem szeret, akkor elhiszem neki, mert megbízom benne… bennetek. A múltkori után rájöttem, hogy a bizalom a fő, és az elmúlt három hétben én nem igazán bíztam benne. De ha valóban szeretem, akkor ezt nekem is ugyanúgy bizonyítanom kell. És én tényleg teljes szívemből szeretem őt. – mondta Bill, szelíden Tom vállára téve a kezét, majd amikor befejezte, Tom szeretetteljesen magához ölelte másik felét.

- Köszönöm. – mondta halkan Tom, majd elengedte Billt.

- Inkább én. Mindent. – mosolygott Bill.

Néhány perccel később visszatértem az ikrekhez, akik elmondták az elméletüket a holnappal kapcsolatban.

- Davidnak erről nem kellene szólni? – kérdeztem, amikor leültünk az asztalunkhoz, ami mellett senki nem ült. Bill már nyitotta is válaszra a száját, amikor valaki megköszörülte a torkát a hátunk mögött.

- Szóval… miről is nem kellene szólnotok nekem? Könyörgöm, mondjátok, hogy nem csináltatok hülyeséget. – nézett ránk David kérdőn. Az ikrekkel egymásra néztünk, míg végül Bill válaszolt.

- Csak arról, hogy mi már mennénk haza. Mármint Hamburgba. – mondta Bill.

- És mégis hogy gondoljátok, hogy arról nekem nem kellene tudnom, amikor sofőr visz titeket haza? – háborodott fel David.

- Én is ezt próbáltam elmagyarázni… - mondtam, miközben finoman megrúgtam Bill bokáját. Nem értettem, hogy miért nem mondják el Davidnak, de inkább nem szóltam bele.

- Na jól van, mindegy. Szólok Tobinak és hazavisz titeket. – mondta, és sarkon fordult.

- Miért nem mondtátok el neki? – támadtam le rögtön az ikreket.

- Hát egy: mert nem ez a legalkalmasabb hely. És kettő: ma még had aludjon nyugodtan. Holnap minden bizonnyal úgyis a haját fogja tépni. – mondta Tom.

- Értem. Ti tudjátok… - egyeztem bele.

Amikor visszaért David a testőrrel, elköszöntünk és indultunk is Hamburgba.

***

Szombat reggel a csengő abba nem maradó hangos zajára ébredtünk.

- Jaj nee, már reggel van? – tette a fejére Bill a párnáját.

- Reggel 9. – mondtam, miután a mobilom után nyúltam. – És azt hiszem, hogy ez David lesz.

- A francba. – ült fel Bill. – Nic, készülj. Hosszú napunk lesz. – nézett rám, és egy gyors puszi kíséretében kiugrott az ágyból, gyorsan felkapott magára valamit, és Tommal egyszerre léptek ki a szobákból.

♫♥Meine geistesgestörte Welt♥♫

150. rész

149. rész

148. rész

147. rész

146. rész

145. rész

144. rész

♥

143. rész

Soon...

Awww *_*

♥

142. rész

141. rész

140. rész

TOP 10 songlist

139. rész

138. rész

Happy New Year!

Merry Xmas everyone!

Alex Band - Only One

Csak, hogy legyen valami :D

137. rész

Wieder...

136. rész

135. rész

134. rész

133. rész

132. rész

131. rész

Fed up with everything

130. rész

129. rész

128. rész

127. rész

Wallpaper

126. rész

Awww _